Simon Péter

Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott

S aki megváltja majd e rongy világot,

Sápadtan, nyugodtan előre lép,

Fölveti szép, szőke, szelíd fejét

És szól: „Le a fegyverrel! Én megyek!”

És indul. Utána a hadsereg.

Csak Péter, akiben kis szittya vér volt,

Gondolta: „Hát az egész csak ezért volt?”

S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön,

Hogy a szegény fül elrepült külön.

„Megváltás ide, megváltás oda!

Nekem elég volt. Nem oda Buda!”

Jól mondta Ahazvér, a csizmadia:

Szegény ember dolga csupa komédia!

Nyakunkon a római imperátor,

A papi fejedelmek, a kurátor,

A tizedes, a százados, legátus,

Irástudó és Pontius Pilátus.

Barabás ordít s szabadon bocsátják!

És elveszejtik az isten bárányát!

Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek,

Meg a menyország! Az úré az élet!

Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol.

Eszébe jut egy koldus ács valahol.

Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról.

Simon Péter az ugaron barangolt.

Názáretit a hadnagy elvezette,

Talán ítéltek is már ő felette!

A papi fejedelmek udvarán

Tűz pattogott, szikrázott szaporán.

S a tűz körül, vöröses fénybe mártva,

Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva!

Jött Simon Péter és közébük állott,

Megkérdezett egy vihogó szolgálót:

„ - Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?”

A szolgáló rábámult nagy szemekkel:

„ - Uram, nem vagy-e tanítványa tán?”

Péternek ránc gyűrűzik homlokán,

De nyugodalmas hangon feleli:

„ - Nem voltam soha senkije neki,

'sz ő alvajáró. Aszondják: bolond.”

...És megpiszkálva a zsarátnokot,

Mellé simul, gubbasztva, melegedve,

Megoldódik a nyelve és a kedve.

...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal.

Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal

A názáreti vörös ingben lép ki:

Katona, szolga mind riadva nézi.

Ő könnyei közt mosolyogva lépdel,

Péterre néz. És nem néz vissza Péter!