Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve

Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,

Bár rokon fémből öntetett a társa:

S bár néha boldog, mert látszólag páros:

Egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,

Csillogva futnak a vad messzeségnek,

Egymás mellett - és mégis egyedül -

A végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:

Minden érzés e súlyos sorsot hordja,

De néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a sineken:

Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,

S a sinek benne összecsengenek.