Siralmas nóta

Leplezni amit érzek hogyha tudnám

S nem őszintéskedném ily hebehurgyán;

Ne volnék az igazság ily barátja,

Ki az üresfejűt nyiltan lerántja;

Állnék ki csak a piacz közepére,

Portékámat nagy hangon feldicsérve;

Tenném le ezt a gyáva büszkeséget

S járnék kedvébe’ kétszinűn a czéhnek;

Csinálnék hivatásból üzletet,

Alkudva mint X versdijak felett;

Készletbe’ volna csak mindig dalom,

Ha hízelgésre nyílik alkalom;

Csinálnék verset minden alkalomra,

Banketre, bálra, jubiléumokra;

Mint krónikás, a hányszor csak lehet,

Fujnék nagyhangu förmedvényeket;

Mennék el dáridóra, temetésre,

Hangolva mindig tósztra, gyászbeszédre;

Olyan nagy volnék, szinte képzelem,

A csillagokat verdesné fejem.

Vagyok csak jámbor, csendes verscsináló,

»Ismert költőnk« vagy legfölebb »kiváló«.

Nem használok, nem ártok senkinek;

Nem is olvassák költeményimet,

Csak kebeldús vén szűzek és diákok,

Meg a kollégák: lantoló czigányok.

Kézmíves-írók a fejére nőnek

A nótás kaszakapakerülőnek,

A ki jólétből, hírből kiszoritva,

Türelemmel csak vár, vár, mint a birka.