SIRALOM

Lehettem volna boldogabb,

Önző gyönyörben élheték,

Ha tiltó arcod nem fogad,

Könnyekre s vérre szomjas Ég!

Lehettem volna boldogabb,

Páros gyönyör mosolyga rám,

Nem látva gúnyos arcodat,

Élet, te vérbetűs talány!

Lehettem volna boldogabb,

Kéjelgheték mohón, vadúl,

Befutva a zöld halmokat,

Nem nézve, mi alatta dúl.

Lehettem volna boldogabb

Szerelmi üdvök szigetén,

Nem hallva a siralmakat

Jajgatva, hogy’ szállnak felém.

De hisz e föld a bú hazája!

Ki merne lenni boldog itt?!

Ó, véres, átkos földi pálya!

A boldogság se boldogít.

A boldogság csupán csalétek

E kába, gúnyos portekén;

Boldognak lenni szinte vétek,

Boldognak lenni vakmerény.

Átok az önző boldogokra,

Kiket ez Isten elvakít,

Kik önfényük körül forogva

Nem látják vérző társaik!

Kik senyvedő testvéreikre

Nem sírnak részvétharmatot,

Kiket a bűn s a bánat ikre

Könnyekre sosem ragadott!

Kik nem öltöznek gyászruhába

A közös gyásznak ünnepén,

Kiknek nem hoz vészt homlokára

E tragikus, mély költemény!

Átok a dőzsölő cudarra,

Ki elfeledte rokonát,

Ki céda lány keblén kacagja

Bús véreit, tiport honát!

Átok az önző gazdagokra,

Kik meg nem értik a szegényt,

És nem dobják el iszonyodva

A véren szerzett nyereményt!

Maradjon álom itt a földön

A boldogság, mit érezék,

A gyászruhát magamra öltöm,

S mint Jézus egykor vérezék,

Vérezzem én is, azt ohajtom,

Szenvedjek én is kínhalált!

A szenvedés kelyhét kihajtom,

A kínok méregitalát.

Az öröm házát összedúltam,

S hamut hintek fejemre én;

Megrendülék és elborultam,

Iszonyra vált a szép remény.

Testvéreim ti, ember, állat,

Füvek, virágok és kövek,

Ti élők és ti létlen árnyak,

Mind, kiket e színbolt övez:

Ti milliók és milliárdok

Az Éj övén s a Dél körén,

Atómok, óriás családok:

Zokogva gyűljetek körém!

Sírj, szikla, s te, puszták homokja,

Zokogj föl, eddig néma rög,

Mindenki lássa be zokogva,

Hogy ez a szenvedés örök!

Zokogva fuss hegyek siója,

Sirámba törj ki rengeteg,

Könny tengerében úszva rója

Le mind a bűnt, hogy született!

Onts könnyet, széldajkálta felhő,

Üvölts a kíntól, fergeteg!

Szaggassa meg haját az erdő,

Zokogjatok kevély hegyek!

Boruljatok szivemre, mind, mind,

Legyen közös nagy bánatunk!

Érezzük át a szertelen kínt,

Sirassuk meg azt, hogy vagyunk.