Sirámok

Száll a hegyre barna felhő,

Zúg alatta már az erdő.

Észrevétlen langy lehellet

Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak:

Hervadt levelek szállongnak,

Fecske földet szántva röpdes,

Minden oly merengő, csöndes.

Erdő, mező, merre nézek,

Egy nehéz, bús előérzet.

Hosszú árny kisért a réten,

Szél sohajt az erdőn, mélyen...

Valami nagy, rejtett bánat

Fogja el az egész tájat;

Az a bánat, mit az ember

Érez és nevezni nem mer -

Az a nagy bú, amely téged

Vádol, örök nagy természet;

Mely kiégett szivvel kérdi:

Mért születni? minek élni?...

Szól a zene, harsog

Mint diadalének...

El innen, el innen!

Ne őrüljek még meg.

Ne halljam azt, ami másnak

Dicsőséget hirdet;

Nekem halált, vagy ami több:

Feledékenységet!

Oh hogy amit egykor

Oly igen szerettem,

Ami vigasztalt, most

Az is ellenségem!

Mintha ebek csaholnának,

Mire a vadállat

Sebeivel nekiront a

Legsűrűbb magánynak.

Hova nem hallatszik

Semmi hír harangja

Ebek vonitása:

Néma sivatagba

Rohanok én; de mi haszna?

Nyugtom nem találom,

Mit ér, hogy nem látok embert

Ha - magamat látom...

Szól a zene, harsog

Mint diadalének...

Én oly búsnak érzem,

Mintha temetnének;

Mintha temetnének ifjú,

Koránhunyt halottat;

Mintha hallanám zörögni

Saját koporsómat!...

Föltámadni, mint a felhő,

Mely az égre derülten jő,

Azután könnyekre törve

Száll alá a szomju földre!

Mint a szellő bujdokolni,

Mást altatva nem nyugonni;

Nyomoruság ablakában

Siránkozni - mindhijában;

Megfejtetlen, mint egy álom,

Átsuhanni a világon

Kinevetett, ismeretlen

Fájdalomtól üldözötten...

Ugy-e keserü egy pohár?

Itta ezt több jó bolond már!

S mind azt hitték, üdvözítnek;

- Nekem már e hitem sincs meg!

Hova lett a nap az égrűl?

Hirtelen hogy elsötétűl!

Mintha állana itélet,

Valakit kivégeznének...

Hideg szellő száll a fákra,

Tövig átborzadnak rája;

Mintha hóhér keze volna,

Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdőn;

Néha hull alá rezzentőn

Egy-egy levele a fáknak,

Mintha könnyet hullatnának...

Mit sírnának, könnyeznének?

Hiszen ők virultak, éltek.

Az, hogy mostan elhervadnak,

Hogy szerettek: jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk,

Szerelemnap sütött rájuk;

Ölelkeztek a szellővel,

Susogtak az éneklővel...

Kétségbeesetten arcra

Hullok én is a harasztra;

Száraz haraszt, födj el engem!

Volt nyaram, s én - nem szerettem!

Mily vidám, örömtelt

A nap nyugovása!

Talán most pillant be

Abb’ a szebb hazába?...

Fekete rom néz le

A hegy tetejéről;

Ijesztő kisértet

A mult éjjeléből.

Ülj fel, ifju ábránd,

Arra a sugárra,

Menj el innen, menj el

Boldogabb határra...

Vörös az ég alja,

Szélvihar lesz holnap:

Azok a vén romok

Mind-mind leomolnak...

Érezem, hogy sírni fogok egykor,

Majd midőn a kihült képzelet

Együtt látja mind a boldogságot,

Amit nem bírt, s mégis elveszett...

S ekkor, miért becseréltem minden

Igaz életkincset botoron:

A koszorút, a gúny koronáját,

Összetiprom és megátkozom!

S érezem, hogy örülök majd egykor.

És hajamat tépvén, kacagok;

De e kacajon - ha volt, ki engem

Igazán szeretett - sírni fog!...

Én a borjunak megint

Paripája lettem:

Taliánország felé

Mentem, mendegéltem.

Oly nehéz volt vállamon

Puska és tarisznya.

Veritékem volt a só

Sótalan marcimba.

De szivem még nehezebb

Volt a balfelembe,

Kedvesemnek képe volt

Ebb’ a kis szekrénybe.

Mindazáltal pörg a dob,

És a dobszó mellett

Csatatér és győzelem

Képein merengek.

Mint egy új Napoleon

Verem a világot;

Fejemen véres babér

Koszorúkat látok.

Majd lecsöndesül a dob;

A hegy oldalában

Ringatón zörgő malom

Dörömböl magában,

Távolabb füves lapon

Kecskék fürge nyája,

És a kecskepásztor egy

Bogárszemü lyánka.

S mintha e kis lyány az én

Szeretőm lett volna...

Isten veled csatatér

Fényes koszorúja!

Golyó ide vagy oda,

Tovább nem mehettem,

A kicsiny malomba én

Legénynek szegődtem.

Feleségem lett a kis

Kecskepásztor, és én

Lettem vón legboldogabb

A föld kerekségén.

Megtanultam a való

Élet-bölcsességet;

Megtanultam, miből áll

Boldogságod, élet!

Elfeledtem s tán azért

Bírtam a világot.

Elfeledtem, ami több,

A mulandóságot.

Mulandóság és világ,

Ah ezek jó népek!

Feledékenységemért

Nem is nehezteltek.

Ah de még ezek fölött

Nagyobb hatalom van:

A katona-fegyelem!

E miatt lakoltam.

Felfödöztek; dördül a

Halálos itélet

Szerelemtől lángoló

Szivem közepének...

- Oly nehéz és mégis oly

Édes volt ez álom.

Valómat egy nyomorék

Koldusképnek látom...

Szerelemmel halni is

Sokkal többet érhet;

Nem szeretve senkitől

Mit ér ez az élet?...

Elhallgass, mert zivatar van,

Mert alattad ing az ág?

Dalod a vihar túlzengi,

Nem figyel, nem ismer senki,

S gúnyol a hideg világ?

Dalnokok martir halála,

Éhhalál vár egykoron;

És ami teremti a dalt,

Mit dalod kért, lesz-e az majd -

Szerelem - a jutalom?

- Csak dalolj! Szerelem és dal

Önmagának jutalom.

És a világ? - Majd megtapsol,

Koszorut ad - ottan ahol

Nem kérsz enni - sírodon!...

Naprul napra sötétebb lesz,

Éjrül éjre hidegebb...

Ölő tél, mely megdermesztesz,

Érezem már szeledet.

Itt van, itt leng fürteim közt,

Melyeket vágy, szenvedély

Emelt egykor és fürösztött,

Most e szél, e hideg szél.

Diadalmas cselszövőnek

Gúnykacajja gyanánt kérd

Hideg szele az időnek:

Vársz-e még, remélsz-e még?

Az esztendő vénül immár

A virág ellankadott;

Őszi nap, késő a fényár!

Hajnal, késő harmatod!

Minek hittél, mért reméltél?

Mi a hit, nem ismered?

Kereszt, mit ha hűn viseltél,

Végre ráfeszítenek.

Minek hittél, mért reméltél!

Virág, zárd be kelyhedet!

Hallod, e világra unt szél

Mily vadul kacag, nevet...

El a hittel, a reménnyel!

Avvagy ám remélj, szeress;

De csordultig tölt reménnyel

Vessz, hogy kétségbe ne ess!

- Koldus élet, rongyos élet,

Naprul napra rongyosabb!

Arra vársz tán, gyönge lélek,

Míg a rongy mind leszakad?

Nem, nem, én nem arra várok,

- Szél, üvöltsön viharod!

Öld el a még ép vírágot,

Ezután én kacagok.

Fájdalom kell e világnak,

Gunykacaj, metsző, hideg,

Hit, remény itt nem használnak,

E világ nagyon beteg.

Fogyatkozz el nap, de végkép!

Ingjatok meg, hegyek! és

Feketülj el szelid kék ég -

Legyen kétségbeesés.

S majd ha általános éj lesz,

Élesen fölkacagok;

És ha e kacaj sem ébreszt,

- Sírnék majd, de nem tudok...

Mikor a nap süt az égen,

Kígyó jár a zöld levélen.

És irigyen sziszeg alant;

Búg fölötte a vadgalamb.

Mikor nyári nap süt rátok:

Szedjétek meg a virágot,

S élvezzétek - nem gondolva

Se tövisre, se kigyóra...

Elmegy a nap - melegével,

Megjön a hűs őszi éjjel;

Kigyó nem lesz a virágon,

De galamb se szól az ágon...!

Apró lanyha őszi eső,

Sirdogál a vén esztendő;

Égen földön szinte látszik,

Hogy egészségére válik.

Alacsony ház, szalmatető;

Veri a szép csöndes eső.

Alszik az ég napja, holdja,

Mintha az is egy pár volna.

Mintha az is egy pár volna,

Mint kik itt lenn a kunyhóba

Alusznak alacsony házban,

Alacsony ház - magas ágyban.

Mennyezetén magas ágynak

Alszanak vagy mit csinálnak...

Bizonyos hogy ők pihennek,

Hírével a jó istennek...

Vége van az esztendőnek;

Nehéz munkás nyárnak, ősznek

Kiállották fáradalmát,

Most veszik el a jutalmát.

Irigyelnéd ugy-e őket?

De nyaradat hogy töltötted?

Ábrándoztam - megkönnyeztem,

Kiket most megirigyeltem!

Könnyezésed, merengésed

Mit ér az emberiségnek?

Jobb, sirasd meg múlt idődet,

Mely nem tér meg soha többet.

Szegény legény szőr gubában

Az ugaron áll magában.

Jó pipája vígan füstöl,

El nem alszik az esőtől.

El nem alszik, mint a kedve,

Szeretője van eszébe;

Mert van neki - kinek nincsen?

- Csak nekem nem ád az isten!...

Menj el innen, menj el messze,

Nyugodalmat ugy sem lelsz te;

Mig a világ végit éred,

A reménység addig éltet.

Legalább addig hiszed, hogy arra,

Merre jár a felhők rajja,

És ahonnan hozzád eljő,

Az a meleg déli szellő:

Hiszed, hogy ott szebb az élet,

Azt hiszed, mig el nem éred.

Keserű lesz észre venni,

Hogy az, amit leltél - semmi!

Eredj, fuss, mig erőd adja;

Még rohan az erdő vadja,

Bár a sebek egyre folynak,

S alig áll meg - összeroskad!...

A tükörbe néznek mások,

Én a puszta kertbe járok,

És magamat látom abban

Egyre dúltabb, halványabban...

Árva hang sincs a bokorban;

Lombtalan cser megraboltan,

Hajadonfő néz az égre,

Mintha elégtételt kérne...

Besüvölt a szél a fűbe,

Mintha velem csúfot űzne,

A haraszttal körülöttem

Táncol a hűs levegőben.

Sárga leveleit szórva

Koszorút tesz homlokomra...

Részvét avvagy gúny van ebbe?...

Betekintek a szivembe...

És sohajtok, és ugy érzem,

Hogy e szél megérte engem...

És hogy ember e világon

Nem volt ily igaz barátom!...

Mi vagy te eddig, mult időm?

Egy járatlan nem ismert pusztaság.

A buja füvön át

Sebes vágtatva egy vad ló rohan;

“A kicsapongás”

Hátán az elkapott gyerekkel,

Ki hátra már rémülve pillant

Az átrohant

Kétségbeejtő messzeségre...

Száll a madár, száll a fárul -

A remegő száraz ágrul

Hullanak a levelek...

Elfeledtél... meg ne bánjad!

Reszketek én még utánad,

Hullatok még könnyeket.

Nem remeg majd a fa ága,

És levele és virága

Hó alatt áll, feketén...

Nem remegek én se majdan,

Hideg leszek, mozdulatlan...

S lesz fölöttem szemfödél...!

Bujdosik a fa levele,

Viszi a tél fagyos szele;

Gyászkiséret megy utána,

Vándor felleg barna árnya...

Oly szomorú hangot hallok,

Nem tudnak úgy a harangok!...

Fejem fölött jönnek mennek

Gyászfelhők, és zengedeznek...

Hallgatom a szomorú dalt...

Ki sirat el engem így majd?

S nem tudom kitől, de kérdem:

Ki temet el majdan engem?...

Viszontszerelem! te égből

Lelkeinkre hulló csillag!

Nem örültem, s ne örüljek

Soha égő sugaradnak?...

Céltalan bolyongjam én át

A sivatag életet -

Te lehullj és elenyésszél -

S ne találj meg engemet?

Hej de nem így volt hajdanában!

Ifju vidám cserjébe jártam;

A zöld levélről azt gondolva,

Hogy koszorú lesz homlokomra...

Rózsás reményim mámorában

- Mit most irigylek - akkor szántam!

És szivemet hő napnak hittem,

Amely körül jár, forog minden,

Mely azt hivé, hogy szánandó rab

Az üldözésben iramló vad,

És szánta a nyögő galambot...

Oly boldog és olyan szabad volt!...

De föluszított szilaj ebek,

E szép erdőből elkergettek;

Most őrebek csaholnak benne,

És néma a galamb szerelme...

A rengő ifju zöld levelek

Csak a távolból integetnek,

És várnak... És vár engem ott a

Mereven álló tilalomfa!

- Most mintha fenyves erdőn járnék

Hol szemfedőként leng az árnyék...

S egy bujdosó nesz súgja rája:

Hogy koporsó lesz minden fája!...