SIRATÓ.

Kőrösnél az ó temető

Sirató nevét honnan vette?

A legvénebb siremlék mondja meg,

Mely századoktól áll felette;

A legvénebb emlékszobor pedig

Az ősrege, s barnult irása

Gyász idők hosszu sóhajtása,

Mely halkan, de fájón emelkedik.

Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét

Elhagyta a föld árva népe,

Rémülten búván erdők, nádasok

Kétesen védő rejtekébe.

Míg a szülő sikoltó magzatit

Karjára és ölébe szedte:

A roskadásig megterhelt fiú

Megélemült apját vezette.

Vagy a pogány gyilkos dühének,

Vagy éhhalálnak martaléki;

Mig földig égtek a gazdag tanyák,

S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kőröshez, rég beomlott

Földvárnak halma látható;

Vizbástya, mely köríti védve,

Posványos, káka-fedte tó.

Holott a hóka szárcsa költ,

S fürészfogával nő a kollokán;

Hol jár a Délibáb tünő vizével,

És a lidérc bolyong muló tüzével,

Az nappal és ez éjszakán.

A zaklatott nép, a futáskor,

Magát a vízi várba vonat,

Holott remény és rettegés közt,

Vala ébren, éjjel s naponta,

S mély hallgatásban a rideg vár

Élő halottak sirja lőn,

A kínos életről jelentést

Csak a szivek gyors dobbanása tőn.

Vagy néha hangzott élesen

Egy ébredő kisded sirása,

S reá, szorongó édesanyja

Elcsillapító suttogása.

Volt a várban egy özvegy asszony,

Három legény fiával egyben;

Mátkája volt már mind a három

Legénynek, járván véle jegyben.

S kettő, szelid vigasztalás közt,

Ölelvén derekát,

Ápolgatá a bús üregben,

Lankadt menyasszonyát.

Szólítá most a harmadik

Mátkáját, halkan, csendesen...

A szózat szájról-szájra ment,

De a leány nem volt jelen.

,Isten kezében életünk!

- Szól a legény most hangosan -

Legyen meg ő szent akaratja,

S mi rólunk elvégezve van;

De én a várat elhagyom,

Veszélybe’ van menyasszonyom!’

»Mi kába gondolat...!

Halálba döntenéd magad...?«

,Az Úr nevére esküszöm:

Hogy mátkámmal halok vagy élek!’

»Megállj fiú, az Istenért...!

Gondold meg: egy és ennyi lélek...!

Árúlónkká teend az ut,

És a pogány nyomunkba jut!«,

Menyasszonyom veszélybe’ van...!

Szólott az ifju és szemének

Fénnyel sugárzó tűkörén

Elszánás, és hüség ülének.

»Isten kezében életünk...

Testvér! megállj, veled megyünk,

Bár jussunk a halál révére!«

Szólt a legény két jó testvére.

S könyhullatási a kezét

Fejére kulcsoló szülőnek,

Rimánykodási a szegény

Lányoknak mind hiába lőnek.

Bucsúra nyultak a kezek...

A forró ajkak összeforrtak,

A forró könnyek összefolytak;

És a fiúk - eltüntenek.

Miként a nyári zivatar,

Dörgésiben tovább-tovább vonúl:

Mind távolabb járt a pogány,

Az elpusztított föld határitúl.

S a mátka, szíve kedvesére,

Az agg szülő édes fiára,

A földnek népes rejtekében

Mindegyre és hiába vára.

S midőn a hirrel visszajöttek,

Kik voltanak kiküldve kéműl,

- A pusztulást búsan beszélve meg -

Az éhező s eltikkadott sereg

Kibútt a földvár rejtekébűl;

De háza táját meg nem ösmeré,

Megváltozott a föld alakja;

Nem tudna rajta mit pusztítani

A felgerjedt Isten haragja.

Fehér csordák, nyerítő ménesek

A tágas pusztán nem legeltenek;

De az százszorta kínosabb,

Hogy ömlött annyi honfi vére,

Vagy jutván a pogány kezére,

Rabszíj s inség sanyarta rab.

S a halvány mátkalány,

És a kisirt szemű anyának,

Az esdekelve várt

Fiúk elébe nem futának.

Véres homokban, a várhoz közel,

Merev holtak feküdtenek;

Szegény szülő s özvegy menyasszonyok!

Maradt-e rájok könnyetek?

A mátkahűség, s a testvéri

Elolthatatlan szeretet;

Itt nyujta véres áldozatra

Három virágzó életet.

Mert amidőn a jó testvérek,

S a feltalált szép mátkalány

A mentő vár felé menének:

Rájok tört lesbül a pogány;

S hogy nem vezették a dühös hadat

Az elbútt társak rejtekére:

A gyilkoló fegyvernek élitül

Omlott a hívek drága vére.

És esküjéhez az

Ifjú hiven hala;

Hideg keblén feküdt

Hideg menyasszonya.

Pusztán maradtam, mint a megszedett

Szőlő az ősznek idejére!

Szólt a szülő, s a két leánnyal

Borúlt a hívek tetemére!

Majd sirt ásának a gyászos helyen.

A tiszta hűség vértanúinak,

Hogy akik egymásért vérzettek el,

Egymás porában megnyugodjanak.

És még sokáig a gyászló szüle,

- Karom vezetvén a két bús leány -

Kijárt a kedves sirhalomhoz

A nap nyugalmas alkonyán.

Meg-megsiratván a zöld hant felett,

A három nő, a mátkát s gyermeket.

Hol a nép elhunyt kedvesit

Nyugodni - később - földbe tette:

Kőrösnél az ó temető

Sirató nevét innen vette.