Sirató ének Jancsó Benedek halálára

Kiért zsongnak a fájdalmas harangok?

Kinek kísérik hallgatag torát?

Téged siratnak kongva és jajongva,

a véndiákok víg-bölcs nesztorát.

Öreg voltál s az ifjakat szeretted.

Szeretve tisztelt a jövő hada.

Égő lelkünkre csillapítva hullott

keleti-bölcs ajkad szóharmata.

Míg lángpallossal járt a véres angyal,

a Történelem s dúlva öldökölt,

te símogattál ráncos ujjaiddal

s tenyérré tártad szét a bősz ökölt.

Ám harcos is voltál, komor, ha kellett,

izmossá lendült két öreg kezed,

toll-dárdád forgott, szikrát hányva zúgott

és jaj volt annak, aki vétkezett.

... Álltam előtted én is, ifjú lantos,

és szent kezed pihent a vállamon:

Most sajgó seb lett rajtam érintésed

és e sebet, jaj, sírig vállalom.

A sebből vér foly, árva fajta vére,

égő, patakzó, tűzvörös rubint:

vérrel siratjuk táltos nagy halálod,

melynek példája már felénk suhint.

Árvák lettünk, mint Szondi két apródja,

s míg lángnap szunnyad el az ormokon,

hallgatjuk az alkonyi szél sirámát...

Egy késő kobzos sír a sírodon.