SÍRBOLTBAN.

Meg van forditva már az ősi címer,

Kihalt végső tagjában a család,

Mely, mig század viradt századra tizszer,

Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt.

Beteltek a soros fülkék egészen, -

De, - mily végzet-játék! - egy még üres, -

Ez egynek is mindjárt lakója lészen,

S élő, holt itt többé mit-sem keres.

A házba fenn zendűl a dies irae,

E rémes mű értelme s dallama;

Szorongás jő az értelemre, szívre,

Az ember mintha már ott állana...

S mig készülnek felűl a temetéshez,

Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll,

Napfény tolúl a százados penészhez,

S még zordonabb e fényben a halál.

Mily dús üreg! kinccsel cifrázva, telve,

Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl

Költészettől, művészettől ölelve

Annyi emlék, koporsó s ravatal...

Van, ki szeret láttatni bárha holtan:

Temetve is hallgatni, sok kevély:

S áll a kövön, beszél más-irta szóban.

- Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély.

Szép, gömbölyű karú fiucska játszik

A rét habos, virágos szőnyegén,

De a lepe már-már elszállni látszik,

Amelyet tart s néz ujjának hegyén.

Ifjú leány fekszik halotti ágyán,

Kit még sok év s boldogság illete,

Szép volt; - fehér s hideg lett, mint e márvány

Hogy érte a halál lehellete.

Ez újjait nyugasztja zönge húrnál.

Az csillagok titkába néz, hatol;

A harmadik kezén a mérleg úgy áll,

Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol

Sarkát levert órjás mellére tévén:

Végső csapást mér a hős zordonan.

Feje, ki járt szörnyű halálnak révén,

Nyitott szemmel lábához hullva van.

Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza,

A rózsatő, a cserlomb és kalász;

Egymást szorító kéz; - sziv átnyilazva,

Félig sejtet és félig magyaráz;

Mig a kőből féloldallal kilépve

Fenyeget, hogy megszólal, megjelen

Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe,

Ki maga munkáit a történteken.

S mily történet! mi bősz lidércek, árnyak

Kisérik a családot e helyig;

Multjában fény szomszédja a homálynak,

S az élet oly örvényesen telik!

Mi a szülött: az volt előde nyilván,

Hasonlók a vér és erkölcs szerint;

Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! - A villám

Ragyog, rémit, rombol - s egyszerre mind.

Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban,

Meggázolá a törvényt s a jogot; -

Egymás vérét ontotta, itta gyakran,

Ha ellené s szomszédé megfogyott.

Az oltártól rablá el más aráját,

Felszedte a templom szent kincseit:

Égben, földön nagy méltán gyúlt reá vád...

S a birótól nem félt sem ott, sem itt.

De amidőn egy ország szólni nem mert,

S az elgyalázott nemzet csak nyögött:

Emelt fővel harsányan monda ellent...

Felkölt. - Megállt szilárdan Kont mögött:

Hősen küzdött Mohácsnál, - ott kilencen

Maradtak, mind erős, szép bajnokok;

Sok, bújdosván nagy bújában: kietlen

Tengerparton takarja gyér homok.

Szép a lapály, amely kalászt hoz, érlel,

De szép a bérc is a mező felett;

Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejével

A tájnak fönséges tekintetet.

És, árnyékot vet néha bár amarra,

S uralkodnak felette ormai:

Széllel, viharral a bérc kelve harcra,

Nem hagyja a völgyet megromlani.

S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái,

Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok;

Lehetne tán sokat szemökre hányni,

Ha fényes tettök is nem volna sok!

Kevéssel volt bünöknél több erényök,

Mely az apákról a fiakra szállt;

De annyiszor ez a kevés - ha vész jött

Nem engedé elveszni a hazát.