Síró szomorúfűzfák

Együtt láttuk:

A Nap, mint cinizmusából bágyadtságba békült

Petrónius, mosolygott szomorúan alkonyi óráján

felvágott erekkel és rubintos vére csörgedezett

zajtalan néma csörgedezéssel

a méltóságos, lassú, öreg folyóba.

A vízpartján szomorúfűzfák

ugyanarra gondoltak, amire mi. –

Mi sem tudtuk akkor: mi tévedt eszünkbe,

csak igen-nagyon bánatos lehetett,

mert a fák ernyedt-ívű lombozata után

próbáltuk csüggeszteni fejünket.

A folyó mélán csobogott.

Akkor úgy éreztük: füzek lettünk, szép szomorúak.

Úgy éreztük: a mérhetetlen szentségű Életfolyó

nedvét szívjuk magunkba gyökeret eresztve,

így a parton állva; –

kering bennünk a sok-sok édes keserűség,

jóság, hit, szerelem, melankólia,

elemi, őserejű nedv-áradat!...

S amint hirtelen egymásra néztünk,

kibuggyant szemünkön át.