Sírok között

Szeretek én bolyongani

Közöttetek, sirok halottjai!

Rég’ porladó szivek fölött

A pázsit kétszer oly tömött.

S köröskörűl, a merre nézek,

Halál helyett száz ifju élet.

Azt olvasom füben, virágban,

Hogy a sirból feltámadás van.

Rég porladó szivek fölött,

A hol a pázsit kétszer oly tömött,

Szoktam tünődni egyedül

A túlvilági lét felül.

S ha uj sírdomb előtt megállok,

Melyet benőttek a virágok:

Ugy érzem, holtakkal beszélek,

S mélázva egy rózsát letépek.

A temető csendes magánya

Mindig kedvencz helyem marad.

A lét zajából ki-kivágyva,

Oda irányzom útamat.

Ha bú emészt, ott enyhülök;

A léttel ott kibékülök.

Ha sírról sírra lépdegélek,

Ugy tetszik, hogy marasztanak.

A holtak mintha intenének:

»Békén viseld fájdalmadat.

Begyógyul mindnyájunk sebe,

Tiéd is, bánat embere!«