Sírszobor

Úgy látom őt, mint tiszta, enyhe hölgyet

márványba vésve messze temetőn,

ki tragikus pózzal előregörbed,

és a síromra bámul könnyezőn.

Az életem felett kegyes sirangyal,

márvány és béke annyi láz felett,

kezében a szivével és egy karddal,

fehér lobogó és emlékezet.

Még bámulom a csókok temetőjén,

ha éles a holdfény, mint a verőfény,

s ilyenkor újra forral, újra hűt.

De ha remegve hajolok feléje,

valami megmozdul hideg kezébe,

s csontlegyezőjével államra üt.