Sírvers [1]

Utolsó állomás, közömbös, árva község,

Hol fonnyad az öröm és elhervad a vágy,

Hol lassan omladoz az avatag örökség

S vak Béla lelke sír mohos torony falán,

Ha egyszer erre jő egy távoli, finom nő,

Kinek szivében a könny harmata remeg

És lelke bánatos, mint nárcisz, mely síron nő,

(Ó távoli öröm, ó messzi szép szemek!)

Majd fogja mondani öreg tetőkre nézve,

Melyek alatt lomhán pereg a holt idő:

- E fásult zugban élt fájó vágyak zenésze,

Szívében szent tavasz dalait őriző,

Itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve,

Derűt, Itáliát keresve hasztalan,

Míg elpártolt barát, ifjúság, jószerencse

És messze élt a nő, ki dalaiba van.

Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét

S nem látta a világ, mily szörnyű élet ez,

Mert gyásza férfibú s az örök égi szépség,

A művészet sebet s örvényt mind béfedez.