SÍRVERSEK

Ki nyugszik itt: kinek mi gondja!

Futó bolond, eszmék bolondja.

Már nem rohan, már ő is itt pihen,

Benntört a nyíl nagy szíve mélyiben.

Nem zengi hír, mit művele,

Lelketlen porlad hűvelye.

Bírhatlanért tikkadt el ajka,

Míg ringatá a földi sajka.

Köd, álom, árnyék, eszmepára:

Im ebbül állott urasága.

Szivének szomja volt a végtelen,

S fölötte elsuhant a dús jelen.

Addig kerülte a világot,

Mígnem e rossz gödörbe hágott.

Dobj rá követ! Itt nyugszik ő,

Nem jelzi sírját büszke kő,

Ah, mert minden nem tudva lenni,

Öledbe dűlt, ó, néma Semmi!

“Cézár vagy semmi!” Dőre jelszó,

E vak zugolyba nem hat el szó,

E vakondlyukban nincsen glória,

Gúny a világi fény, ó, földfia!

Hidd el, halandó, mindegy itten:

Útszéli koldus, földi isten.

Megfér a bölcs hiú bolond porán,

A paszomány a koldus bocskorán.

Egy itt a ravatal, a nászágy és a bölcső,

Cenk és a hős, a kalmár és a költő.

Nem épit ábránd keze légvárt,

Dicsvágy imitt nem bántja Cézárt,

S mitől már annyi agy volt lázbeteg,

Megszűnnek itt a bús kérdőjelek.

A költő ajkain halott az ének,

Nem fáj a szíve a világ szivének;

Hős Zrínyi itt nem érzi mély sebét,

S a méla bölcset, a világ fejét

Nem bántja gondolat, se gond,

Az ős kérdőjelekre itt a pont.

Nem bántja Hamletet a Lenni,

Nemlenni itt az úr, a Semmi.