Sírvirágok

Beh fáj a mellem,

Tudom, ez ellen

Nincs semmi balzsam.

Számomra meg van írva:

„Korán ledőlsz a sírba.”

Elhalni lassan!

Tüdőm úgy éget

S nem t’om mi végett

A sorshoz esdek.

„Ne még, ne még!” - kiáltok.

Oh, tedd reám az áldott

Nehéz keresztet!

A barátok, kikkel annyi

Víg éjet mulattam át,

Itt hagytak a fájdalomba’,

A kezét mind félrevonta!

Haljon a barát!

Oh, ti törpe, gyáva lelkek,

Féltek tőlem, úgy lehet.

„Jaj, ne menj el, bűn a csókja”,

Tőle mind magát megójja,

Oly nagyon beteg.”

Hagyjatok magamra, gyávák!

Hogyha tépnek a bajok,

Ne számíts az emberekre.

Hagyjatok, míg senyvedezve

Lassan meghalok.

Nem hiszek már, Ella lelkem,

Ugy zihál beroskadt mellem,

Meghalok, temess el!

Hogyha majd kinyil szemem,

Csókolj meg szép csendesen!

A kakukkórát, ha lelkem

Elhagyott, állítsd meg csendesen

És ne sírj, leány.

Halkan ülj az ágyra... s nékem

Dald el azt, mit egykor... régen.

Sárga őszi reggel

Álmatag szemekkel

Nézlek tégedet.

Oly fakó sugárod...

Látom, szinte várod

Boldog végedet.

Én is éppen akként

Nézlek reggelenként.

Színem oly beteg.

Tört szemem sugára

Várja a sírt, várja...

A végért eped.

Mily furcsa! Kit élve

Imádtunk, szerettünk,

Ha kihűl, a rögös

Föld ölébe tesszük.

Nincsen többé köztünk,

S mi gondtalan járunk,

Kitörölve könnyünk

Éljük a világunk.

Csak reggel látjuk meg,

Hogy ágyunk vetetlen...

Eh! ki tölti éltét

Örökös könnyekben?

Ő már nincs közöttünk,

Nem érzi közsorsunk.

Szavunk a zűrbe vész,

Aztán sürgünk-forgunk.

Kilobbanunk mind így,

Minket nem siratnak.

Emlékünk kis része

Lett egy rövid napnak,

De mit is érne a

Sírás-rívás, bánat,

Hisz haló porunkból

Fel senki sem támad!

Majd ha egyszer reggel

Fénytelen szemekkel

fekszem hangtalan,

S mint két éve kérded,

Mint töltém az éjet,

S nem hallod szavam.

Majd halk búgás támad:

Forralod teámat,

Ám nem lesz kinek,

Mert ki azt köhögve

Kérte, most örökre

Néma lesz, s hideg...

(Temetőben)

1. Egy éve itt valánk,

E sír felett

Beszélgeténk a végről,

Leány, veled.

2. Az arcom oly fehér volt,

Mint a tied.

Elmélkedénk, merengénk:

„A vég siet.”

3. Most nyíl’ az őszi rózsa,

A sír fehér...

Imádkozzunk, leányka,

A lelkekér’!

4. Jövőre majd magad léssz,

Magad, magad...

S a hanton újra sok-sok

Virág fakad...

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,

S sírom felett

Susogd ezt az egyet:

„Szerettelek!”

Szakíts őszi rózsát,

Mint egykoron,

Csókold meg a virágot...

Haló porom...

Arcodra könny peregjen

Holt szívedér’...

Ki mint az őszi rózsa,

Fehér... Fehér...