Sohasem tudom meg

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa

virághullása alatt, a méhek bódító

zümmögésében, mert megfáradtam és

szédít az álom és ég a szemem.

Vándortarisznyám mellettem nyugszik,

minden ág meghajlott és letört alatta,

felsebezte vállamat, most itt pihen

oldalam mellett és nézem sokáig:

Nem tudom, mi van benne, valami

megbízatás, világokat rendítő titok

lezárva s lepecsételve hét pecséttel.

Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,

talán csak ólom és fekete szikla,

mit tudom én, – nekem el kell vinnem

és át kell adnom fáradtságos vándor-útam

végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak

pihenőre és soha, soha sem tudom meg:

mit hurcoltam egy életen keresztül.