SOK GONDOM KÖZT

Sok gomdom közt veled vesződöm,

bóbiskós szántón mérgelődöm

s harmatos, dobogó dombokon

szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén

legelgető borjak közt ülvén

orrocskájuk is téged idéz

s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,

bottal ütök a virágokra,

ordítok, ha szól a billegő,

a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,

köténykéd lennék, ne tépj össze,

dalocskád lennék, ne hallgass el,

kenyérkéd leszek, ne taposs el.