SOMLÓ.

Ti! a magyar Helikonnak

Elmés, szíves munkási,

Kik által oly szépen nyílnak

Kasztál lelkes forrási,

Melyek nélkül Árpád faja,

Bár fegyvert jól forgatott,

De az ember legszebb s legjobb

Kincsével nem bírhatott, -

Barátim! kik által kedves

Lett nékem is Helikon,

(Szép, midőn ily erőt vehet

Egyik szív a másikon!)

Kiknek lelke fellengezvén,

Lelkem is felkapátok, -

Vagy szívetek ömledezvén,

Szívem is elrántátok

Görög, Takács! hallgassátok

Szittya-múzsám szavait,

Ki megjárván őseinknek

Most már puszta várait,

Somlón, e jó ború hegynek

Napnyúgoti ormában

Ezen regét olvasta volt

A vár mohos falában. -

Néz a magyar, - ki Balaton

Szívemelő tájáról

Sümeg felé - Somlónak jön,

S a múlt idő koráról

Emlékezik, jobbra balra

Ősink üres fészkeit

Látván, s mintegy körülöttük

Sejtvén azok lelkeit.

Nézek én is, haj! - s eltelik

Lelkem régi képekkel,

Valamikor egy ily várnak

Én alatta megyek el;

Hol a büszke magyar nemes,

Egy kis király várában,

Boldogúl élt szabadsága

S kedvesei karjában;

Hol az arany borral teli

Billikomok forogván,

S barátsággal kötött szívek

Örömhangja zajogván,

Örömére a gazdának

S nemes feleségének,

Szegény s boldog, úr és szolga

Örűl vala éltének;

Honnan, midőn úgy kívánta

A hazának ideje,

Szabadsága- és honjáért

Égvén szíve és feje, -

Mint a zápor, mely leszakad

A felhőből zuhogva,

Úgy szakad le a hazafi,

Vitéz szíve dobogva; -

Úgy szakad le boldogsága

S szerelmének öléből,

Édes-kedves övéinek

Forró öleléséből; -

S elszágúldott, fegyverében

Zörögve és villogva; -

S rácsapott az ellenségre

Fergetegként csattogva.

S ott esett s halt a sok nemes,

A kard vitéz markában; -

De megmaradt a szabadság

A jól védett hazában!

Ott esett s halt! ott a csontja

Távol minden övétől,

Messze nemes őseinek

S maga édes fészkétől.

De a mely most pusztán áll fenn, -

Öszveroppant kőhalom:

Feldúlá a mindent dúló

Legfőbb erő s hatalom,

Az idő, mely vasgyomrával

Megemészti, a mi van

E temérdek természetnek

Minden szege-lyukában.

Pusztán áll, - az enyészetnek

Szomorító bús jele;

Hajdan büszke nemeseknek, -

Most a baglyok lakhelye.

A vár setét falain most

Magas kórók lengenek,

S a falak moh-szakállában

Hangyák, férgek pezsgenek.

Szabadon jár s üvölt a szél

Az ablakon keresztűl,

S némán komor helyhezetben

Néha ott egy bagoly űl,

Honnan hajdan a földesúr

Kevély szemmel tekintett

A környékre, hol több falú

Parancsokat tőle vett.

Borzasztó, bús, mély csend hallgat

A falak közt mostan ott,

Hol hajdan az úri élet

S öröm mozgott és zajgott.

Csak a róka, mely ott lakik

A várnak egy boltjában,

Gördít néha meg egy követ

A köveken futtában.

Vagy a vércse visít ottan,

Ha megtérvén estvére,

A vár felett kereng, lebeg -

S ülni készűl fészkére.

Vagy egy fal-fok, megemésztve

Az idő vasfogától,

Zuhan s roppan le, megválva

Több százados társától.

Hahogy ide vetemedik

Egy mostani hazafi,

Ki a régi magyarokhoz

Igaz rokon s atyafi, -

Hah! miket kell éreznie

Feldagadó keblébe’, -

Ha Hunnia, a hajdani,

A dicső jut eszébe?!

Hej barátim! őseitől

A magyar, a mostani,

Azoktól, kik fenn laktak, - ez

Be eltudott fajzani! -

Be leszállott a magasról

Természete, termete,

Szerencséje, tehetsége,

Híre, neve, kellete!!

Hogy Mohácsnál Árpád népe

A fejét elvesztette;

Hogy a török Hunniának

Szívét ketté metszette: -

Hogy - míg Lajos koronáján

Két hatalmas czivódott,

Mahometnek vad csordája

Magyar vérben gázlódott:

Hogy eltűne Hunniából

A vitézség, büszkeség,

A jámborság, az igazság,

A barátság, szívesség; -

Hogy elfajúlt Mátyás népe

Híres nemes magától

S veszélyének engedtetett

A sors örök urától;

E veszélyes idő után,

Mely annyi vérrel folya,

Megbékélvén s megosztozván

Ferdinánd és Zápolya; -

S felállván a hét fő birák,

Lassanként a békesség

És a törvény székbe űle

S felderűlt a magyar ég:

Akkor Sümeg városának

Kálmán volt a mestere;

Sümeg s egész környékének

Igen kedves embere.

Híres, jeles ember volt ez

Sok szép mesterségéről,

S messze földön isméretes

Híréről és nevéről.

Kálmán vala az egy neve:

Kinek fia lehetett, -

Erről tőle senki soha

Semmit ki nem vehetett.

Csak, hogy a magyar s nemes ember,

Azt ő fennen vallotta;

S hogy Rómából jött Sümegre,

Azt is gyakran mondotta.

Szegény volt; s hogy Sümegre jött,

Hóna alatt egy koboz,

S egy könyvekkel tölt tarisznya

Volt a bútyor, melyet hoz;

S egy serdűlő szép leányka

Ballag vala mellette,

Kálmán ezt, mint kedves kincsét,

Ápolgatva vezette.

Épen, hogy a városba ért,

Akkor tevék gödrébe

A mestert, - ki nagy borkulacs,

Rossz brúgó volt éltébe’.

S Kálmán annak hivatalját,

Tisztét s helyét felkérte,

És a város jó papjánál

Czélját legott elérte.

S nemsokára, hogy néhányszor

Orgonált és énekelt,

S verseivel, hangjaival

Szívet mélyen érdekelt,

S kinyílván, hogy külömbféle

Mesterséget tud ő még,

Csudálta és szerette őt

A sümegi közönség.

Sokat járt-kelt, látott, hallott,

S tudó is volt valóban

Ez a Kálmán, - ritka ember

Minden szépben és jóban.

Tudománya annyi vala,

Hogy abból egy század rész

Sok volt, midőn csak hadakat

Forgatott a magyar ész.

Mise alatt, ha az Istent

Fellengezve dicsérte,

És szavait az orgona

Hangjaival kisérte, -

Ha zsoltáros gondolati

Az egekben járának,

Színe előtt a menny és föld

Mindenható urának:

Akkor a nép egy szeráfot

Vélt hallani szavában,

S mennyet-földet öszvezengni

Az orgona hangjában: -

Énekének szárnyaival

Felkapván a lelkeket,

A mennyei idvességgel

Tölté meg a szíveket.

Ha pediglen gyors ujjakkal

Ő hárfáját pengette,

S szívérdeklő verseiben

Önn’ dalait zengette;

Ha Mohácsról vagy Várnáról

Szólott Homér lelkével,

Vagy Hunnia diadalmit

Mondta Pindár tüzével; -

Hol szaggatván, hol tüzelvén

A nyílt magyar lelkeket,

Ezerféle indúlatra

Ragadozá ezeket.

Ha szerelmet dalol vala,

Szívét öntvén versébe,

Elmeríté az érzeményt

A kény gyönyörűjébe.

A lelkével megegyezett

Ábrázatja, termete;

Szelíd s nemes, szép volt ez is, -

S jámbor az ő élete.

Hanem büszke volt e Kálmán:

Jó szavát az nem vette

Soha, a ki becsületét

Valahogy megsértette.

Becsűlte is Kálmán mestert

Minden ember s kedvelte,

A jó embert, a nagy mestert

Benne kiki tisztelte.

Szerencsés volt, ki Kálmántól

Egy-két órát nyerhetett;

Szerencsésebb, ki Kálmánnak

Barátja is lehetett.

De a főrend kiváltképen,

Sümeg kies körében,

Csorbát érzett Kálmán nélkül

Minden vendégségében:

Ízetlen volt a mulatság,

Melyet muzsikájával

Nem emelt, s nem lelkesített

Ossiáni szavával.

Örömest is járt ő szerte

Az uraknak házába,

Férfiak- és asszonyoknak

Vegyes társaságába;

Hol versekben adván elő

Hunniának gyászait,

Bús, nemes, nagy érzésekre

Gyújtá annak fiait.

Nagy hazafi lévén maga,

Azt szerette volna ő,

Hogy, mint szíve, úgy érezne

A hazában minden kő.

Ilyen mester, mint e Kálmán,

A mióta mester van,

Sem előtte, sem utána

Nem volt Magyarországban.

Büszke is volt mesterében

Sümeg egész városa;

Sőt, a mi több, süvegelte

Kálmánt Sümeg lakosa,

S az uraság várnagyját majd

Véle egybe vetette,

Mióta a püspök egyszer

Őt magával etette.

Mint a mester, szint oly jeles

Volt a maga nemében

A leánya, a szép Lóra,

Most már virág-évében.

Mert az atyja által mívelt

Lelkes mesterségekben

Ő is arra vitte volt már,

Hogy - csuda volt ezekben.

Az akkori kisasszonyok

Gyáva társaságában

Úgy állott ő, mint egy tündér,

Formált valóságában.

Tehetségit, érdemeit

Szépen formált lelkének

Tündöklőbbé teszik vala

Kellemei testének:

Fényben úszó kék szemei,

Mint a patak kristálya,

Melyben a hold nyári estve

Magát szépen formálja,

Szép lelkének s jó szívének

Valának hív tükrei,

S benne szépen tündöklének

Valójának kegyei.

Ajaka, mint a cseresnye,

Mely vérsebre pattana,

Meggyűlt feles nedveitől,

Arczájában olyan a’;

S nem lelketlen csók-adásra

Látszott lenni formálva,

Se nem gyarló csacsogásra

Csörgetőnek csinálva.

Arczájának atyjáéhoz

Hasonlító vonási,

S minden kegyes érzeményre

Szemérmes szép nyílási;

Általában tetemének

Deli sugár termete,

Alázatos viselete

S példás tiszta élete.

Beszédiből kisugárzó

Csillagi egy elmének,

Melybe Kálmán tanítási

Sok tudományt öntének;

Úgy felkapták ezt a szűzet,

Hogy, szintén mint atyjának,

Oly híre járt szájról-szájra

A szép Mester-Lórának.

Sümeg köre fészke vala

Akkor is sok nemesnek;

Csaby Miklós házát tarták

Itten főkép jelesnek.

Eme Csaby, Rendek ura,

Ottan lakott Rendeken; -

Derék ember és tehetős,

Bírt még sok más helyeken.

Most, midőn a magyar szívek

Sorsaikban bátrabbak

Lettek megint a békében

S egymás eránt nyíltabbak,

Az ő háza, kedveltetvén

Ifjúságtól, vénségtől,

Mindég forrott a sok úri

Jövő-menő vendégtől.

A gazdának emberséges,

Barátságos jó szíve,

(Tulajdona a magyarnak,

Ki vérének még híve,)

Vonszá oda úgy az embert

Miklós úrhoz Rendekre;

Az ifjaknak vala főkép

Az udvara kedvekre:

Tudniillik: három rózsa

Virágozott házában,

Leányai, minden egyik

Másképen szép magában,

Ágnes, Gunda és Piroska

Voltak az ő neveik, -

Drágák, minthogy nagy értékkel

Adódtak szép kezeik.

Miklós lévén legutolsó

A Csabyak fajában,

Ezek voltak örökösi

Valamennyi javában.

Azért, szinte mint bucsúkban,

Jött-ment Csaby házánál

Az ifjúság, s bálványozott

A három szűz lábánál.

Kálmán is megfordúlt gyakran

Leányával Csabynál;

Szeretett ez andalogni

Hárfája bús hanginál;

Kedvelte ő a tudományt,

S a szépmesterségeket,

Ámbár hadban töltvén éltét,

Nem űzte volt ezeket.

Mert meghódít minden embert,

A kiben nem kő a szív,

Az ő bájos hatalmával

A jól elsűlt mester-mív;

S szelídséget, szivességet

Lehelvén a mesterség,

Nemesebb és boldogabb lesz

Általa az emberség,

S nem külömben bánt a jó úr

Kálmánnal és Lórával,

Mint egy kedvelt barátjával

S leányinak társával.

Nemes lévén, noha szegény,

És mesterség kenyere,

Az urakkal evett-ivott

Sümeg híres mestere.

Egykor Miklós poharára

Sokan öszvegyűltenek

Csaby gazdag udvarába,

S igen vígak lettenek:

Vegyes vala a társaság

Férfiakkal, hölgyekkel; -

Ott volt Kálmán és leánya

Muzsikai szerekkel.

Az ifjak közt legjelesebb

Bakacs Elek vala ott, -

Szép s dús úrfi, - látására

Sok leányszív dobogott.

Ura volt ő sok falúval

Bíró Somló várának:

Még Zápolya adta volt ezt

Már nem élő atyjának.

Amaz idők zavarjában,

Hogy az erő fegyverrel

Bánt és végzett kénye szerint

A gyengébbik emberrel;

Midőn törvényt s igazságot

Hatalom, kard s ököl tett,

S ki, mint akart s erejétől

Tellett, jó-rossz lehetett; -

Elek úrfi mégis jó lett

Szilaj szabadságában,

Jó ember, mert természete

Jóra indúlt magában;

De jó szíve mellett mégis

Délczeg, daczos és szilaj,

Örök harczban neveltetvén,

Hol vad lesz az ember-faj.

Békességben lévén ekkor

Omár kontyos kölykei,

Fészkeikben tartózkodtak

Hazánk nemes hősei;

S Elek most még nem ismérvén

A szerelem hatalmát,

Vadászattal öli vala

Napjainak únalmát.

Most Csabynál, hogy az urak

Éltéért a gazdának

Somló arany cseppjeiből

Vidám kedvet ivának,

Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!

Mondd el az én nótámat,

Azt, a melyben véremmel is

Megváltanám hazámat!»

S már előre könnyek tölték

A nemesnek szemeit;

S mintha csak elvágták volna

Az öröm víg neszeit.

S Kálmán mester térde közé

Vévén hangos hárfáját,

Bús és komoly helyhezetben

Így énekli nótáját:

«Eljött zúgva és ordítva

A sors vészes órája,

S kihányatik sarkaiból

A magyar szép hazája!

Mert Mohácsnál elvész Lajos,

Mint Ulászló Várnánál;

És Zápolya - nem Hunyady -

Trónust les és - hátul áll.

Mint midőn a feldagadott

Tenger zajos árjai

Határjokban meg nem férvén,

Kitolyongnak habjai,

S minden gátot elszaggatván

Tovább tovább rontanak

És útjokban irgalmatlan

Veszélyt, halált ontanak: -

Úgy a török, határjában

Meg nem férvén dölyfével,

Vad keblében veszélyt hordva

Kizúdúl mord népével, -

S tűzzel vassal dúlva mindent

A magyar nép vérében

S hamvaiban, Budán áll meg,

Az országnak szívében.

Haj! s most ezer irtóztató

S hajborzasztó formában

Jár az ínség és a halál

Szélt-hosszat a hazában.

Mohács magyar vértől kövér,

S csontból támadt halmain

A halál dög-lehellete

Jár a szelek szárnyain.

Hunnia egy tátott nagy sír,

Feneketlen s éktelen,

Árpád népét elnyeléssel

Fenyegeti szüntelen.

Nincs hazája a magyarnak!

A földön fut tétova, -

Magát űzi és kergeti

Török alatt a lova.

Némán néz az idegenből

Őseinek fészkébe,

Fáj szíve, fáj! - és csikorog -

S vérköny ég s forr szemébe’;

Valamerre szeme tekint,

A rémítő vázt látja,

Kinek ínség-szükség neve, -

Éhség s halál barátja;

Ki borzadva arra mutat,

A merre dúlva mindent

A háború, vérnyomain

Holtra holtat rakva, ment.

Hol vastag füstgomolyokban

Tűntek falúk, városok;

S vért-tajtékzó patakokban

Múltak csoport lakosok.

Hol vérétől hízott földjén

Kenyeret nem gazdája,

Nem az arat, - éhel vész az! -

Hanem szultán basája.

Hol jajgató csoportokban

Visznek Iszter habjai

Magyarokat, kik, szegények,

Most a pogány rabjai!

Hát békével nézzük, tűrjük

Ily veszélyét hazánknak? -

Nézzük, tűrjük ily sérelmét

Elszaggatott anyánknak? -

Mily fertelem éli, öli

Asszonyink szűz testeit! -

Hah, jobb ezer sebből ontsuk

Éltünk piros cseppjeit.

Rajta! rajta! hazafiak,

Rajta, Árpád fiai!

Ne hagyjuk, hogy fészkeinket

Lakják Ómár fattyai.

Hazánk sorsa Hunyadyvá

Tegyen mindenegyünket, -

Áldja Isten fegyverünket,

Vezéreljen bennünket!»

Így énekelt Kálmán mester,

S könnye sürűn potyogott;

Kevés szem volt körülötte,

Melyben köny nem csillogott.

A társaság örömzaja

Néma búvá változott;

A gyász-ének minden szívben

Nagy indúlást okozott.

Könynyel voltak megkeverve

A bor arany-cseppjei,

Felszaggatva a magyar szív

Kedvvel hártyás sebjei.

«De most egy mást, kedves Kálmán!

(Így unszolt a társaság,)

Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -

Minden szava sebet vág!»

«Urak! (felel Kálmán mester)

Magyar vagyok és nemes!

Nem tud a szív víg nótákat,

Midőn súlya tetemes;

Fáj a szívem, sír, valamíg

Hazámban e fene űl, -

Valamíg egy boldog óra

Néki jobb sorsot nem szűl.

A leányom mondjon egyet, -

Mondj, leányom, egy víg dalt,

Te, kiben az élet kedve

S öröme még ki nem halt.

Az ifjúság könnyű kora

Csak múlólag érezi,

A mi az ősz hazafinak

Buzgó lelkét vérezi!

Ne, óh ne is érezzétek

Azt, hazám szép szűzei!

Hogy erőben tenyészszenek

Kebletekben hősei,

Kik megváltsák véreikkel

Egykor ősök siralmit,

Bár a fű benőtte is már

Akkor ezek sírhalmit!»

Szemérmesen vonakodva

Kálmán akaratjára

A szép Lóra s elpirúlva

Sokak unszolására,

Végre mégis lantjához nyúl,

S általfutván húrjait,

Szépen ejtett hangjaihoz

Imígy ejti szavait:

«Kemény tél van, - nagy zivatar, -

Üvölt, ordít a felszél;

Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -

S közel vagyon már éjfél:

Pok várának magas tornyán

A vas kakas csikorog;

És az erdő a vár körül

Zajog, bömböl és morog.

Mélyen alszik a gazdasszony

Özvegy nyoszolyájában:

Férje messze a táborban,

Nándorfejérvárában.

Poky Márton ez, Mátyásnak

Igen kedves embere; -

A magyarnak szerencsés volt

Akkor az ő fegyvere!

A kisasszony van csak ébren,

Pokynak nyílt Rózsája;

Nem alhatik, - háborgatja

Naponként várt mátkája;

Gábor ez, egy derék ifjú,

Ládonyiak fajából;

Ő is most a törökön van

Vitéz indúlatjából.

Poky Rózsa van csak ébren;

A vén dajkát mellette,

Minthogy a vén mátkát nem várt,

Az álom levetette,

Egyszerre nagy lárma támadt, -

Embernyomok kopognak;

Fülel Rózsa, - remeg szíve -

És erei buzognak.

«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam,

Ereszsz hamar melegbe;

Immár szinte megmeredek

Itt a szörnyű hidegbe’!»

Megismervén atyját Rózsa,

Szobájába ereszti, -

De, hogy másod magával jön,

Ez Rózsát megijeszti.

Egy vén lantos jön Pokyval,

Térdét veri szakállja,

S legalább száz telet mutat

Arczájának aszálya.

«Kamrád mécse volt szerencsénk,

Annak vevén útunkat,

(Mondja Poky) különben biz’

Eltéveszténk magunkat.

Bort, fiam, bort! hadd oldódjék

Tetemünk fel fagyából;

Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed

Az anyádat álmából! -»

S Rózsa magát leoldozván

Az atyjának nyakáról,

Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz

Az elmaradt mátkáról.

«Az, hallod-e, (felel Poky)

Derék bajnok, nagy vitéz;

De szegénytől oda maradt

Az egyik láb, egyik kéz! -

De bármely nagy vesztesége,

Örülj csonka mátkádnak:

Vitézsége volt mentője

Királyának s atyádnak!»

«Hálá Isten! (úgymond Rózsa)

Hogy él atyám s a király!

De az Isten nyila sújtson,

Valahol egy török áll! -»

S az örömtől s fájdalomtól

Egykép nyomott szívének

Kisajtolt könyzáporai

Az atyjára esének.

«De él még ő? (kérdi tovább)

És a szive egész még? -»

«Él, fiam, él, (felel Poky)

Nem ugyan úgy, a mint rég;

Hanem csonkán s bénán, s holnap

A királylyal Pokra jön;

A gyűrűért végez veled,

Melyet ada s tőled vőn.

Miként van csak amaz ének,

Melyet ma a hidegben

Dalolsz vala, lantos pajtás?

Mondd el most a melegben! -

Furcsa volt az, a szíveknek

Adja elő csinjait;

Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos

Imígy kezdi szavait:

«Annyiféle a szerelem

Az emberi szívekben,

A hányféle a természet

Mindegyenként ezekben;

Sokféle hát a szerelem: -

Ez fellengő, mint a sas,

Amaz buja, mint a veréb,

Ez állandó, mint a vas;

Ama’ szelíd, mint a galamb,

Mindég csókol s biberkél;

Eme’ dúló, mint a szélvész,

Háborúban, zajban él.

Ez csapodár, mint a lepke;

Az tiszta, mint a kék ég;

Ez forró, mint a nyári nap,

Az oly hideg, mint a jég;

Ez reménynyel tölt szivárvány, -

De csak múló tűnemény;

Az, mint a kő, mint a márvány,

Hajthatatlan és kemény,

Ez pókháló, enyves vessző,

Vagy czégéres fogadó,

Bármi, ami bele akad,

Néki mindegy, minden jó;

Ez lágy és híg, mint a viasz,

Minden formát felvevő;

Az testetlen, csupa lélek, -

Eme’ mindent megevő;

Amaz mint a száraz tapló,

Hamar szikrát fog s meggyúl:

Eme’ kényes, mert mennyei -

Csak fajával párosúl;

E’ szomorú, gondolkodó,

Néma s csendes, mint a sír;

Ama’ vidám, szökik s tánczol,

Csacsog, ha szól avagy ír.

Ennek vadon magánosság

Az ő kedvelt lakhelye;

Annak zaj kell és múlatság,

Másként üres kebele;

Ez jön s meg’ megy, mint a fecske,

Csak idő- és sorsként hív;

Az csupa szív és érzemény,

Csak egy tárgyért verő szív.

Te magános, te rideg szív,

Válaszsz társat ezekből

A sokféle, szép, rút, jó, rosz,

Szegény s gazdag szivekből!»

«Tiéd, fiam (kérdi Poky)

Köztük van-e ezeknek? -»

«Köztök van, haj! (felel Rózsa)

Utólján az éneknek:

Ez csupa szív és érzemény,

Csak egy tárgyért verő szív!

Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -

Hozzá minden sorsban hív!»

Elveti itt a vén lantos

Ál-hüvelyét, arczáját,

S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel

Átöleli mátkáját.

«Várj, alakos! (mond a leány)

Meg lészsz te is próbálva;

S ha a próbát ki nem állod,

Törökűl megczibálva!»

Kaczag Poky a játéknak;

Másnap eljön a király:

Ő gondolta a játékot, -

Kaczag, hallván, miként áll.

S menyegző lett a királynak

Még Pokvárott létébe’: -

Gábor Rózsát haza vitte

Mihályiba, fészkébe.»

Imígy zengé Mester-Lóra

Regéjét és énekét,

S szinte minden szívnek máskép

Szállá az meg fenekét:

A figyelmes füleken be

Mélyen szívre hatának

Édes bájos zengzetei

Fülemile-szavának.

A szemeit földre szegzé,

Mintha szépnek lennie

Szégyen volna, s szerelemről

Vétek énekelnie.

S mint a midőn megpirítja

Az esthajnal rózsája

A liliom havát s lángol: -

Úgy ég Lóra arczája.

Tapsol vala a társaság

Lórának, és tombola,

Csak Elek nem, - Elek úrfi

Bámult, - de nem tapsola.

Hanem, hogyha lehet vala,

Lórát az ő lantjával

Ő inkább felfalta volna

Egyetlen egy csókjával.

Mohón nyelé, a mit látott,

Lóra édes bájait;

Mohón nyelé, a mit hallott,

Az ének bájhangjait.

Lóra, vélvén, hogy Eleket

Nem érdeklé lantjával,

Bosszankodott s elégtelen

Vala igen magával.

Bosszankodott, hogy a kinek

Ő tetszeni ohajtott,

Bakacs Elek, mint a márvány,

Hidegen áll vala ott.

Bosszankodott; - s haza menet

Furdalását bajának

Semmikép már nem tűrhetvén,

Imígy szóla atyjának:

«Ne kívánjad többé, atyám,

Hogy kitegyem magamat,

S a negédes úrfiakkal

Fitymáltassam szavamat!»

«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»

Kálmán imígy felele,

Kinek sokat gondolt feje, -

Sokat érzett kebele.

Elek szíve imitt amott

Megmozdúlt már keblében,

Hogy vérének alig vala

Maradása erében, -

Hogy egy szép hölgy vagy egy szép szűz

Jelene meg előtte, -

Mert állát a legénytoll már

Köröskörűl benőtte.

Kivált Lucza, az asszonya

Devecsernek s körének,

Kitanult szép mesternéje

A szerelem kényének,

Elek szíve elevenjét

Úgy fel tudá bizgatni,

Hogy őt szinte magáénak

Vélte immár tarthatni; -

De sem Lucza ármidai

Ezer mesterségével,

Sem más senki, a szerelem

Nyelvével és tőrével

A szilaj szép legény szívét

Eddig meg nem foghatta, -

S ha megfogta, elillana, -

Senki meg nem tarthatta.

Hanem Lóra megjelenvén,

Termetének ékei,

Bájhangjai énekének,

Valójának kegyei

Úgy leköték szívét, lelkét

A szilajnak, büszkének,

Hogy úgy bírták, mint sajátot,

Minden cseppjét vérének.

Most Lóra elmente után, -

Mintha lelke testétől

Vált volna meg, - Elek úrfi

Elszakadt jó kedvétől;

S hogy a hajnal alig hasadt,

A többitől ellopta

Egészen elcserélt magát,

S a lovára feldobta.

S némán s mélyen gondolkodva,

Űlvén hátán a lónak,

Változásán elámúlva

Léptet vala Somlónak.

Andor lovász, követője

Elek úrfi nyomának,

Százfélét is előhordott,

Szavát venni urának.

Tudván, milyen indúlatja

Őnéki a vadászat,

Kivel együtt őzet, nyúlat

Kivégezett sok százat:

Dicsekedve mondja vala

Ura s maga tetteit,

A vadászok, vadak s ebek

Furcsa történeteit.

Zsuzsi, Elek önnön-nevelt

Kedves sólyommadara,

Dudás, Lantos, s több kopói,

Szellő, kedves agara,

Ekkor, akkor, itt vagy amott

Véghez miket vittenek

S a vad minden nemeivel

Miként vitézkedtenek.

De siketnek beszélt Andor,

Elek úrfi fülében

Most is Lóra szava zengett,

Lóra élt, vert keblében:

Egy nem ismért új természet

Annyira megszállotta,

Hogy, a miről Andor szólott,

Nem tudta, nem hallotta.

Űzve maga, a vadakat

Űzni már nem szerette;

Magánosan bolyong vala

Somló alatt s felette.

S ha a benne lángoló tűz

Őt tétova hajtotta,

Nem érzé, hogy a fergeteg

Hóval arczul csapkodta.

Meg-megállott a hegytetőn

Keresztbe tett kezekkel,

És Sümeget kereste volt

Tüzes vizsga szemekkel;

Bosszankodott, hogy elfedé,

Rendek hegye orrára,

Hogy miatta nem láthattak

A szemei Lórára.

De, ha Lórát ott képzelte

Csaby Miklós házánál,

Mely ott látszott fejérleni

A kék hegynek lábánál, -

S a szép szűzet látá, hallá

Ő eleven szépében,

Hamar ismét kegyre olvadt

A bosszúság keblében.

Bámúl vala Andor ura

Változásán, és bánja;

Fejet csóvált Pater Kanóth,

A vár barát-káplánja;

Csudálkozott Elek önnön

Csuda harczán keblének,

Sarkából kifordulásán

Egész természetének; -

De leginkább csudálkozott

Lucza Bakacs Eleken,

Ki csak ritkán jelent most meg

Más vidéki helyeken;

S ha ott volt is Devecserben,

Álmos, tunya, s rest vala,

Hogy Luczának bús mérgében

Fuldoklott bal oldala.

Közelgetett most karácson;

Várta Lucza magához

Somló urát; - a karácson

Hol egy, hol más áldást hoz.

Most karácson el is múlt már,

És a szilaj, a makacs

Elmaradott! - pedig Somlón -

Mondják, ott sem volt Bakacs.

Sümegen volt, - oda ment ő

Az éjféli misére,

Hol néki a mise alatt

Nem vélt tűzbe jött vére:

Mert a karban Lórát hallá,

Pásztorleány képében,

Idvezelni a Megváltót

Mária szűz ölében.

S tetejétől a talpáig

Tűzláng folyván erében,

Éjjel mindjárt lóra kapott

Szerelmének dühében;

Meg nem tudván határozni

Magát szíve habjába’,

Esze-veszve, megőrűlve

Nyargalt haza várába.

Itt vala most a farsang is:

Várta Lucza magához

Somló urát; - a jó farsang

A szűzekre kontyot hoz.

Most a farsang is elmúlt már;

De nem jött el a makacs; -

Van-e Lucza Lórán kivűl?

Nem is tudta már Bakacs.

Most Péter jó mesterét már

Háromszor megtagadta,

S a Megváltó a világért

Nagy lelkét már kiadta;

Haszontalan; most sem jött el

Luczához a várt Elek,

«Isten tudja, (sóhajtott az)

Hol hordják őt a szelek!»

Eleket ez rég kedvelvén

A sokat megsokallá;

Tőle ily megvettetése

Keblét mélyen furdalá.

A madarat, a kit szíve,

Noha kora reménynyel,

Kalitkában vélt zárhatni, -

Nehezen bocsátja el.

S hogy elcsalja most husvétra

Bakacsot ő magához,

Levelet írt néki, ezzel

Vélvén jutni czéljához.

Feltámadás után későn

Jött Somlóra a levél,

Melyben Lucza imígy beszél, -

Ily fortélylyal, tőrrel él:

«Elek! Elek! mi dolog ez? -

Ismérsz-e még engemet? -

Mi tartóztat hozzám jönni,

Vigasztalni szívemet?

Ki sürűen ostromolva

Őtet kérő többektől,

Bizodalmat s tanácsot vár

Barátjától, Elektől.

Volt egy idő! (emlékezhetsz

Az együtt élt napokra,

S a barátság kebelében

Köztünk történt dolgokra!)

Hogy Eleknek szilaj szívét

Értem verni képzeltem,

S megindúlván barátomat

Szinte én is szíveltem.

De, mint látom, mindkettőnkkel

Csak játszott az érzemény,

S indúlatunk nem volt egyéb,

Hanem álom s tűnemény!

Felejtsük el! - hanem a frigy,

Melyet régen kötöttünk,

A barátság, szent maradjon

Továbbá is közöttünk! -

Veszedelmes egy leánynak,

Neme gyengeségében

Magán lenni, könnyű lapda

Élte minden ügyében;

Azért, bár nem leltem fel még

Hason felét lelkemnek,

Kénytelen megváltoztatom

Állapotját éltemnek.

Odaadom valakinek

Mindenemmel kezemet,

Noha - talán késő bánat

Emészti majd szívemet.

De, hogy éltem hanyatt-homlok

Kelepczébe ne essen,

Látogass meg! - a barátság

Tanácsoljon, vezessen.

Hazánk sorsa, mióta ezt

A félhold letiporta,

Együtt lévén, tárgya vala

Beszédinknek gyakorta;

Egy jó dal jut eszembe itt: -

A szív mélyen érezi,

Hogy, a mit mond, bölcsen mondja, -

A dalt e vers fejezi:

A sorsnak ily szélvészében,

Melyben hazánk hányatik,

Éljünk, éljünk hevenyében! -

Mert székünk elrántatik.

Szakaszszuk le az örömnek

Ma kinyíló rozsáját:

Holnap talán az ürömnek

Leljük helyén szalmáját!»

Gyakran, midőn már markunkban

Véljük fogni tárgyunkat,

Akkor látjuk messze esni

Ugyanattól magunkat.

Levelének erejétől

Lucza mit nem reménylett? -

Bírni vélte már Eleket, -

De - egészen másként lett.

Elek szíve mindeddiglen

Bizonytalan hánykódott

A kétségek tengerében -

Most kikötni vágyódott;

És most Lucza leveléből

Sejté, hová kellessen

Kikötnie, hogy élete

Nyugodt, boldog lehessen.

S husvét napján, ebéd után

Somlaival poharát

Megtöltvén, így szól Kanóthoz;

«Alleluja, héj barát! -

Ha az Isten szerencsét ád,

Esztendőre ilyenkor

Gazd’asszony lesz Somlóvárban, -

És jobb kenyér és jobb bor.

A napokban, vagy sohasem, -

Meghozom én arámat,

Kanóth! Kanóth! imádkozzál,

Hogy jól vessem koczkámat!»

Imígy szólott s paripára

Veté magát tüzesen,

S a várból letekeredvén,

Eligetett sebesen.

«Vivat! Deus benedicat!

(Kortyot hajtván fel egy jót)

Éljen Lucza, az asszonyunk!»

Igy kiálta fel Kanóth;

Kinek száraz csuklyájába

Semmikép sem férhetett,

Hogy a gazdag Lucza mellett

A szem másra eshetett.

De hibásan jövendölt ő:

Eleket nem Luczához, -

Sümeg felé ragadta volt

Más indúlat Lórához.

Nyögött a föld, valamerre

Bakacs úrfi vágtatott,

S porfellegbe kerekedve

Félre menni láttatott.

A szerelem, bármi picziny

Akkor, midőn támad ő,

Sóhajtástól és könnyektől

Igen hamar nagyra nő;

S midőn az ész, fel sem vévén,

Báb- s játéknak véli még,

Már óriás, kit meg nem tör

Sem erő, sem mesterség.

Szintén így járt Mester-Lóra;

Vidám s fürge azelőtt,

Andalgott most, - mert keblében

Egy indúlat támadt s nőtt,

Mely ő egész valóságát

Bakacshoz úgy rángatta,

Hogy ellenét, bár akarta,

Semmivel sem állhatta.

Bús volt Miklós napja óta,

Nyalván csontja veleit

A keblébe rekesztett láng,

S felforralván ereit.

Hervadozott arczájának

Lilioma s rózsája,

Halvány ködben borong vala

Tetemének pompája.

Mindég magán kívánt lenni,

S közepette dolgának

Képzetekbe merűlve űlt,

Bús volt hangja lantjának.

A leánykor játékai

Őtet most nem múlatták;

Barátnéi hatost futni

Soha meg nem kaphatták.

S most, midőn a madaraknak

Ezerhangú dalaik

Zengedeztek, s fakadoztak

A fáknak virágaik -

Oly nagyokat sohajt vala,

Hogy szűk vala mellének

A fűzött váll, - sőt szűk vala

Ez a világ szívének.

A bölcs Kálmán leányának

Néma baját értette,

Sőt a szívnek ismérője

Az okát is sejtette:

S bús gondjában az andalgót

Néha meg is dorgálta;

De - nem használt; s az agg atya

Bús, ősz fejét csóválta.

Most husvétnak szép estvéjén -

Kálmán könyvet forgatott,

Lóra kinn volt az ereszben

S álmadozva űle ott; -

Egyszerre nagy sikoltással

Béoson a szobába:

«Jaj! ki jön itt?» ezt rebegi,

S kapkod szorúltságába’.

Kifut megint, - s mint a galamb

Karvalyt látván, házába

Lövel, szintúgy illan Lóra

S ellappan a konyhába’.

A sebesen nyargalástól

Porosan és tüzesen

Bakacs úrfi jött Kálmánhoz,

S imígy kezdé szívesen:

«Víg husvétot, Kálmán bátya!

Békességet, bőséget!»

«Hozta Isten uraságod’,

Bakacs úrfi! s mi végett? -

Mi szél hoz ma (úgymond Kálmán)

Egy vőlegényt házomba? -

Hallám bizony a conventben,

S több helyt is, több izromba.»

Meghökkene Elek úrfi,

Kálmántól nem várta ezt:

«S a szorgos hír, (kérdi tovább)

Halljuk, bátya, mit ereszt?»

«Hogy Devecser kisasszonya

Asszonykép megy Somlóra,

(Felel Kálmán) Alleluja!

Szálljon áldás a jóra!

Maga lévén Ádám, nem jó,

(Isten maga mondotta)

Hogy az ember maga legyen,

S Évát azért alkotta.

Adja az ég, Bakacsokból

Egy fergeteg támadjon,

Melyből a tar kobakokra

Halálzápor szakadjon!»

«Megállj, Kálmán! (mond az úrfi)

Vegyed előbb kezemet, -

(S felüt véle) ismérjed meg

Szívemet és eszemet:

Esküszöm a magas égre!

Az ő tüze emészszen,

Ha hazudok! - soha Lucza

Feleségem nem lészen.

Halljad, Kálmán! becsűletes

Szittya vér foly eremben;

Miklós napja ót él már

Egy indúlat keblemben:

Kálmán, Kálmán! leányod ez, -

Hím nélkűl van beszélve, -

Ő vagy senki, - most vagy soha, -

El van bennem tökélve!»

Meglepé ez Kálmán mestert,

S tüzes éles szemekkel

Általszúrá Elek úrfit; -

Ez, egyenes lélekkel,

Kiállván nyíltekintetét

A kémlelő atyának,

Így folytatja még szavait

Kitört indúlatjának:

«Ha Lóra nem útál engem,

Add nékem leányodat! -

Kálmán bátya! fogadj vődnek, -

Nem bánod meg dolgodat.

Szeretem én a galambot,

Jobban mintsem éltemet, -

Véle osztom, ha elveszi,

Értékemet, szívemet!»

S rövideden légyen mondva:

Tetszett Elek Lórának, -

Az atya nem ellenezte, -

És gyűrűket váltának.

S az örömnek érzeménye

Úgy megtölté kebleket

A mátkáknak, hogy csak alig

Lelék immár helyeket.

Legboldogabb időpontja

Az emberi életnek,

Melyen legszebb reményei

Már-már - teljesedhetnek!

Elfelejtvén ebben a szív

A múltaknak ürömét,

Együtt érzi a jelenlét

És jövendő örömét.

De Kálmánt, ki elgondolta

Élte forgó sorsait,

A sorsnak az ő mentében

Visszás keresztútjait,

Egy nem értett titkos érzés,

Melyet el nem verhetett,

Úgy elfogta, hogy öröme

Teli még sem lehetett.

S nemsokára, - vasárnapon, -

A nap épen nyugvóban,

Selyemben és patyolatban,

Szép hat lovas hintóban,

Lobogó szép keszkenőkkel,

Dörögve a köveken,

Nagy pompával, nagy robbajjal

Végig Sümeg- s Rendeken.

Imígy viszi vala haza,

Öröm vervén keblébe’,

Bakacs Elek Mester-Lórát,

Somlóra fel fészkébe.

Vélek méne Kálmán mester,

Nem hagyta el Lóráját,

Véle vitte volt könyveit

S bú-oszlató hárfáját.

Somlón készen vala Brúnó,

A dömölki apátúr,

Öszveadni a mátkákat,

Egy öreg, ősz, tisztes úr.

Brúnó s Kálmán megpillantván

Egymást, kiki elbámult:

«Kéry Kálmán! (kiált Brúnó)

De ő hiszen már kimúlt?»

«Kéry öcsém és barátom!

Te hazámnak oly fia,

Milyent többé soha nem szűl

Az eltiprott Hunnia! -»

«Én vagyok az, (felel Kálmán)

Öcséd, Brúnó, s barátod;

Én testestől és lelkestől, -

S nem árnyék, a mint látod.

De lassan! mert ellenségim,

Ha életben sejtenek,

Noha most már könnyen halok -

Legitten elejtenek.»

A két öreg egymásnak itt

Nyakára ráborúlva,

Némán sír, - a fájdalomtól

Szavok el van szorúlva.

«Kéry, oh te rég siratott! -

Hazám kidűlt gyámolya!

Oda Lajos! - s országában

Szolimán úr s Zápolya!»

Zokogva így szólott Brúnó,

Fájván a szív mellében,

S zavarosan kóvályogván

A történtek fejében.

Itt Elekhez fordúl Kálmán,

S imígy beszél hozzája:

«Fiam, vőm! most hát tudod már,

Ki a mester Lórája? -

Nemzetsége több százados,

Jószágiktól megfosztá

Zápolya a Kéryeket,

S barátira felosztá.

Elesvén már Magyarország,

Lórát anyja véréből

Kapom vala karjaimra

Három gyilkos körméből.

Én sem volnék azóta már;

De szánván e csecsemőt,

Más országba, békességbe

Karjaimon vittem őt.

Búbánatban neveltem fel; -

De nyúgtom nem lévén ott,

Haza jöttem, mihelyt Lóra

Olyan lett, hogy járhatott:

Hogy legalább - siettetvén

A bú végső napjaim, -

Hazám édes kebelébe

Rakhassam le csontjaim!

Volt nékem egy fiam is még, -

Isten tudja, ha él-e! -

Porkolábom, egy jó ember,

Erdélybe ment ki véle.

Vőm! boldogítsd leányomat! -

Te, leányom, férjedet!

Ez a tárgya e szent frigynek,

Mely édeni eredet.

Férj, te vagy az erősebbik:

Légy oltalom, védelem;

Feleség, te a gyengébbik:

Légy öröm és szerelem;

Férj, te vagy az okosabbik:

Adj tanácsot értelmes;

Asszony, légy te bizodalmas,

Engedelmes, figyelmes.

Férj, te vagy a háznak ura,

Háznak feje, félelme;

Te, asszony, a háznak szíve,

Malasztja és kegyelme.

Hazafiak, társak, szülők,

Jók és hívek legyetek! -

Férj, feleség, ketten egyek: -

Légyen áldott frigyetek!

Szerelmetek édenjében

Kigyót ne találjatok!

Mely megölje egymás eránt

Való bizodalmatok:

E zarándok emberlétnek

Legigazabb szentsége,

Legédesebb bizonyosság

Két jó szívnek hűsége.

Soha azt ne érezzétek,

A mi most fáj énnékem! -

Jusson néktek annyi öröm,

Mennyi - keserűségem.»

Itt elnémúlt, kiujúlván

Szíve minden sebjei;

S agg arczáján egymást űzve

Gördűltek le könnyei.

Egymásba átszakad vala

A két agg szív fájdalma;

Egymásba átömlik vala

A két agg szív siralma; -

S egymásra rá homorodva

Árpád nemes két fia, -

Így siraták hazájokat,

Tégedet, óh Hunnia!

De az ifjúság öröme

Kicsapongó árjával

A két aggnak fájdalmait

Elragadá magával:

Mert a két szív telisége

Most a megnyílt ajkokon

Úgy ömlött ki, mint az elzárt

Csermely a nyílt gátokon.

Ott állának; - s Elek Lórát

Átölelvén karjával,

Mint a tenger a világot

Az ő vészes habjával, -

Úgy tetszett, hogy a szíveket,

Kiket öszvetett a pap,

Semmi eset el nem választ, -

Hanem az ítéletnap.

Az ő első szerelmeknek

Fennen égő tüzében,

Épség, erő, ártatlanság

Mind a kettő testében,

Valóságok, egymás szoros

Tüzes ölelésében, -

Elolvadni látszik vala

A kény gyönyörűjében.

Kálmán Somlóvárban maradt,

Kéry csupán azoknak,

Kikkel szíve öszvehangzott, -

Kálmán mester másoknak.

Leányának szerencséjén

Annyira felvidúla,

Hogy ajaka mosolygásra

Mégis többször vonúla.

De Elek vén porkolábja,

Illyés, fejét csóválta;

Az úrfinak házasságát

Helytelennek találta.

Irígy szemmel nézi vala

Mind asszonyát, mind Kálmánt:

«Ottan legjobb, (így dörmögött)

A kit hová a sors szánt.»

Nem jó véget jövendöle

Kanóth s Illyés e frigynek;

Gyászt kívánván szíve, gyászt lát

Szeme is az irígynek.

De akárki, bár jót kívánt

Lórának és Eleknek,

Gyászt látott, haj! támadtában

E szomorú jeleknek:

Mint a setét holló-sereg

Várna s Mohács térére

Feketén száll, s széles vala -

Az elestek testére:

Egy bús, komor, fekete éj

Úgy lepé a világot,

Hogy Elek az öröm-ágyba, -

Mint Édenbe, béhágott: -

S hogy éjfél lett, - Somló felett

Zászlóképen lebegett

Egy vérvörös folt az égen, -

A ki látta, rettegett.

S ugyanakkor a vár tornyán

Három versben kiálta -

Hosszasan a halálmadár.

Illyés fejét csóválta.

Sok leány volt, ki Eleket

Szíves gondolatival

Ugy béfoná, mint orsóját

Fonalának szálival.

S most, hogy híre széjjel terjedt

Az ő házasságának,

Ezen szűzek bámultokban -

Majd mind kővé válának.

Szidták szegény Mester-Lórát,

Sümeg szegény mesterét,

Ki elkapta kezek elől

Az ifjúság czímerét.

Csaby az ő leányival

Sok ideig vesződött,

Mert Elekkel mindegyike

Igen sokat törődött.

Mindazáltal a sok közűl,

Kik Eleket sohajták,

Kik magokat a szép Elek

Karjaiba ohajták,

Lucza volt, kit a történet

Legsajnosban érdeklett:

Mert reménye vasmacskája

Most rútúl megfeneklett.

Balúl véled, óh asszony-nem,

A férfiú-szíveket

Bujasággal megfoghatni,

S megtarthatni ezeket:

A szűzesség, a szemérem

Köt csak olyan kötéllel,

Mely nem bomlik, nem szakadoz

Mindjárt minden új széllel.

Hogy eljutott Devecserbe

A hír Lucza fülébe,

Felfortyant az, - méreggé vált

Minden csepp vér erébe’.

Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta,

Véres bosszút kiáltott; -

Kész lett volna öszverágni

Eleket és Lórát ott.

Szilajabb a mérges asszony

Bosszújának tüzében,

Mint a tigris vagy hyéna

Kölykét vesztett dühében.

Epét, mérget főző volkán

Az ilyennek kebele,

Hogy tetteit kiokádván,

Az ember elhal bele.

Ezerféle bosszút gondolt,

Képzelt Lucza magának,

Egyik szörnyebb a másiknál; -

De több kellett Luczának.

«Nem most, álnok, (így dühödött)

Bosszúm kora volna még;

Úgy legyen, hogy - midőn meglett,

Vért sírjon az emberség:

Ha majd nem lesz szívén kívűl

Egyéb kincse éltednek;

Ha majd nem lesz csókján kívűl

Más élelme szívednek;

Ha majd nem lesz ölén kívűl

Lelkednek más nyugalma: -

Akkor csapjon reád bosszúm, -

Álnokságod jutalma.»

Mondta; - és elvicsorodtak

Mérget őrlő fogai,

Méreg-görcstől vonagoltak

Teste minden tagjai.

Hogy bámult a szörnyetegen

Minden ördög pokolban,

Látván, hogy egy asszonyszívben

Százszor fenébb pokol van.

Somlón kiki boldog vala

Urtól fogva szolgáig;

Felhág vala boldogságok

A lehetség pontjáig.

Boldog vala férj s feleség,

Mint egymásnak karjában

A legelső emberpár volt

Még ártatlan korában.

Elvonúlva a világtól

S az ő kötelékitől,

Az emberi társaságtól,

A csábúlás lesitől,

Ugy éltek ők Somlóvárban,

Mint a madár fészkében,

A szerelem ezerféle

Lelki testi kényében.

Meghódolván a szilaj szív

A szép asszonyléleknek,

Lóra mellett szelídebb lőn

Természete Eleknek;

S nagy lévén a bölcs Kálmánra

Az ifjúnak figyelme,

Világosabb lőn fejében,

Élesebb lőn értelme.

Esztendő elfolyta után

Somlón épen sokra gyűlt

A boldogság: mert a szép hölgy

Egy gyönyörű fiat szűlt.

Midőn szűlte, nem érezte

Fájdalmit az anyának,

Elképzelvén fia felett

Örömit az atyának.

Könnyes szemmel kapta fiát

Bakacs úr a karjára,

S lelke szinte oda ömlött

Szerelme két tárgyára.

Megörűlve ontván rájok

A könnyeket, csókokat,

Szerelme tűz záporával

Majd megfojtá azokat.

Nagy volt onokája felett

Kálmánnak is öröme;

Általa megédesedett

Ujra élte üröme,

A kisdedet gyengédeden

Ő is ölébe zárja:

«Hozott Isten! (így szól hozzá)

Világnak új polgárja.

Adja Isten! hogy ember légy:

Ép és erős, bölcs és jó, -

Józan, okos, jámbor, igaz,

Jó s bal sorsban állandó.

Adja Isten! hogy magyar légy, -

Lelkes magva Árpádnak;

Szemes őrje, hív védője,

Erős gyámja hazádnak.

Imígy lészsz te majd öröme

Apád, anyád éltének,

Dicsősége Hunniának,

Gyásza Ómár népének!»

Az új polgárt az életbe

S világba így avatta

Kálmán szíve, s könnyeivel

Áldását rá folyatta.

Ott ülének a boldogok

Gyakran az éj csendjében,

A csillagos mennybolt alatt,

Egymás meleg ölében;

S Kálmán fenn a vár ablakán

Ossiáni dalokban

Várna s Mohács siralmait

Mondá mély s bús hangokban.

Lóra anya s gazda-asszony,

Csupán édes tisztében

Tölti vala a napjait

Somló békes körében.

Boldog lévén, boldogított

Minden hozzá tartozót;

Csak ha mással megoszthatta,

Ugy szeretett minden jót.

Midőn nyári szép estvéken

Néha lantját pengette,

Ha még zengett szavának is

Édes hangja mellette, -

Megbájolva fülelt akkor

Alatt a szőllőmíves,

Kételkedett, hogy emberi

A lelkes hang és szíves.

Tartóztatta lélekzetét,

Vélvén, mennynek angyala

S nem más, kinek a magasról

Ily gyönyörűn zeng dala.

Dicső, kegyes, gyönyörű hölgy!

Százszor boldog a földön,

Kinek, téged szerelmével

Átfoghatni szabad lőn!

Elek úr most ritkán ment ki

Gazdasága köréből,

A vadászat csalta csak ki

Néha boldog fészkéből:

A hol sok lenyílalt fürjjel

Tölté Zsuzsi táskáját, -

Szellő sok elkapott nyúllal

A nyeregnek kápáját.

Kálmán, a nagy s bölcs hazafi,

Tartván, hogy majd vejében

A bajnok ellágyulhatna

A szerelem ölében; -

Hogy a vértől el ne szokjék,

Vérnek kellvén folynia,

Ha ki akar szabadúlni

Pogány kézből Hunnia; -

Hogy, a midőn karját kéri

A hazának védelme,

Honn ne fogja ölelésre

Azt a szép hölgy szerelme; -

A vadászat ingereit

Benne önnön bizgatta,

Hogy forgassa fegyvereit,

Ipa önnön biztatta.

S nem sokára el is jöve

Az idő, hogy Hunniát

Új veszélyek fenyegetvén,

Az minden még hív fiát

Lóra, talpra kiáltotta:

Hogy ezen új csapástól

Mentenék meg édes anyjok’ -

Talán a végromlástól!

Mert Szolimán, Izabella

Királynénak szavára,

Meg’ rácsapott a magyarnak

Meghasonlott honjára;

S majd Budáig tódúla már

Kontyosinak árjával,

A nélkül, hogy gátolhatná

Őt a haza hadával.

Immár szerte lobogtanak

A vármegyék zászlói;

Felkelésre szólítottak

Harsány tárogatói: -

Gyűlekezett a nemesség

Az életet megvetve,

A haza szent védelmére

Lovag, gyalog sietve.

Első volt a felkelésben

Ura Somló várának;

Nem lágyúlt el a hölgy mellett

Boldog férje Lórának:

Öszveszedett lovagjait

Egy csoportba állítá, -

S általölelt kedveseit

Szívesen így szólítá:

«Megyek én is, Lóra lelkem,

Szívem édes kedvesse!

Édes hazám váltságára, -

Dolgunk Isten vezesse!

Légy helytartóm, apa édes,

Míg megint itt lehetek! -

Gondját viseld mindenemnek,

Lóra, a mit szeretek!

Hahogy hazám védelmében

Vérzeni kell éltemnek,

Vigasztalódj’, édes anyja

Fenmaradó véremnek.

Ne sírj! remélj, jó szerelmem!

Meglátlak még bennetek’; -

Bizzunk Isten jóvoltában: -

Az Úr légyen veletek!»

Itt Elek felveté magát

Tigris paripájára; -

Lóra könnye sűrűn hullott

Ölben alvó fiára.

Kálmán komoly tüzes szemmel

Nézett vitéz vejére,

És magában áldást mondott

A magyar had népére.

Lova hátán így szól Elek:

«Szerelmem, kis kölykemet

Add még egyszer az ölembe, -

Hadd éréntse szívemet!»

S felvevé, s úgy megszorítá

Kis fiát a pólyában,

Hogy rítt az és szinte megfúlt

Atyja tüzes csókjában.

Lovát immár kifordítván,

Elek úr ezt mondá még:

«Egyre kérlek még, kedvesem, -

A dolog csak kicsinység;

De szerelmed nagyságát majd

E kicsinyből ítélem; -

Férjed kedvét, jó feleség,

Nem szeged meg, úgy vélem?

Viseld gondját madaramnak,

A fürj-ütő Villámnak, -

Szellő kedves agaramnak,

Drága, dicső kutyámnak!

A mennyire te ezeknek

Majd gondjokat viseled,

Úgy vélem, hogy örömimet

Egyannyira kedveled. -

Édes apánk olvasgatni -

Én vadászni szeretek:

Viseld gondját állatimnak, -

Menjünk! - Isten veletek!» -

Mondta, s elment; véle Andor,

Buda alá Zrínyihez,

A hol hozzá állott hazánk

Többi nemes hősihez.

Keservesen sírt a szép hölgy,

Fájván a szív keblében;

Ázott fia a keserű

Könny-özöntől ölében.

S mintha örök megválása

Lett volna ez Elektől,

Szíve szinte megrepedett

A gyász érzeményektől.

Csendes vala Somló vára

Elek ott nem létében;

Lóra, mint egy bús gerlicze,

Úgy űlt özvegy fészkében:

Maga soha, cselédjei

Igen ritkán jártak ki;

Somlóra is, Brúnón kívűl

Ritkán ment fel valaki.

Írt vagy izent övéinek

Elek, mikor lehetett;

De Somlóra rugaszkodni

Soha ki nem telhetett:

Mert Szolimán fenyegetvén

Százezernyi népével,

A maroknyi magyar tábor

Érzé, ha egy ment is el.

Napok, hetek és hónapok

Érkeztek és távoztak;

De sem Somlón, sem Budánál

A dolgok nem változtak.

Lóra asszony Elek helyett

Elek fiát csókolá,

Örűlt, midőn vonásait

Benn fellelni gondolá.

Ablakánál könyökölve

A szép nyári estvéken,

Szemeit ott legeltette

A kies al-vidékben:

Hol a holdnak bizonytalan

És remegő fényében

Ezerféle forma s alak

Lebeg vala szemében.

Ezer karú óriássá

Kápráz a fény minden fát,

Melyet Lóra ily estvéken

Somló öve körűl lát:

A múltban és jövendőben

Jártak gondolatjai;

Vitéz férjét féltik vala

Szíve kívánatjai.

Elek kedves állatinak

Jól folytanak napjaik,

Lóra asszony gondjainak

Ők lévén fő tárgyaik;

Ezerszer is simogatta

Férje kedves agarát,

Mindég maga etette volt

Férje kedvelt madarát.

De egyszerre, - épen midőn

Elek napja folytába’

Súlyos markok hanyatlottak

A sarlóknak horgába, -

Lóra előbb vélte volna,

Hogy a rendelt határból

Ég, föld kilép: - Szellő, Zsuzsi

Eltűntenek a várból.

Az esetre Lóra asszony

Annyira megdöbbene,

Hogy, értvén azt, lábairól

Szinte hanyatt billene:

Megakadtak gondolati

Máskor okos eszének;

Megrekedtek az erei

Testét folyó vérének.

«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt ő)

Nem hisz meg majd szavamnak!

Hogy gondjokat viseltem én -

Majd jobban, mint magamnak!

Hogy öröme életének

Kedve az enyimnek is! -

Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán,

Álnok voltam és hamis!»

S valahány volt a cselédje,

Annyifelé küldötte;

S reménykedve, könyörögve

Szíveikre kötötte:

Keressék az elveszteket,

A hol hírek hallatik:

Annak, a ki megtalálja,

Nagy jutalom adatik.

Elszéledtek a cselédek, -

S mindenegyik másfelé

Szorgalommal vizslat vala, -

Mert szereté, tisztelé

Mindenegyik jó asszonyát;

De egyenként megtérvén,

Csak így felel mindenegyik:

«Szerencsétlen jártam én!»

Az elvesztek, - minden kis jegy

A sólyomban s agárban

Ismérhetőkép lefestve, -

Minden közel vásárban

A vegyesen gyűlő népnek

Ki voltanak kiáltva,

Vélek a dij, melylyel azok

Ki lennének majd váltva:

Szép paripa a nemesnek;

Borjas tehén parasztnak:

E jutalmak is sok embert

Keresésre szalasztnak;

Haszontalan! veszve maradt

A kutya és a madár:

S a szép Lóra szemeiből

Szüntelen folyt a köny-ár.

Egy emberre gyanakodtak,

A ki Somló várában

Gyakorta megfordúl vala

Kanóth barát dolgában;

Kit az nap is Somlón látott

Bakacs úrnak udvara,

Hogy elveszett mise alatt

Kutyája és madara:

Haszontalan! veszve maradt

A kutya és a madár,

S Lóra asszony szemeiből

Szüntelen folyt a köny-ár

Kálmán Lórát haszontalan

Vígasztalta, kérlelte; -

Komor maradt, - néma és bús,

És kezeit tördelte.

Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel

Buda alúl elmene

A horvátok földjét dúló

Vad tatárnak ellene, -

Sorsa felől övéinek

Rég nem izent, se nem írt,

Lóra, ki ezt nem tudta volt,

Bújával már alig bírt.

Rövidűltek már a napok;

Közel vala az ősz már,

Midőn a nap fergeteggel,

Hideggel és széllel jár;

És Szolimán jancsárokkal

Töltvén elébb várait,

Egyszerre felkerekedik, -

S haza viszi hadait.

Eloszlott a magyar had is:

S jobb jövendő fejébe’

Kiki vígan haza indúlt

Őseinek fészkébe.

Bakacs úr is, a szerelem

Vonagolván inába’,

Sebes folyvást iget vala

Kedves hölgye karjába.

Az útban, mely Veszprimbe visz

Devecserből s köréről,

Egy csárda volt a Bakonyban,

Jeles több jó féléről;

«Betekints» volt neve annak;

A mily jó bor csapjából,

Oly jó víz folyt csörgedezve

Mellette egy sziklából.

Egy kies völgy ölében volt

Fekvése e csárdának:

Jól esett itt kipihenni

Embernek és marhának;

Álom lepte meg az útast

A gyöp puha selymében;

Úntig lakott a fáradt ló

A völgy kövér füvében.

Egy vasárnap vala épen,

Hogy haza vett útjába’

Bakacs úr is betért ide

E bakonyi csárdába;

Hol eloltván szomjúságát

Mind az úr, mind lovásza,

Andor ura s maga lovát

A fűre kipányvázza.

Most a lovak szájában már

A fű egyre ropogott;

Andor egy nagy bokor megett

Mély álomban hortyogott;

Elek oda lévén dűlve

Egy tölgy görcsös tövéhez,

Szív-szakadva, sohajtozva

Vágyott kedves hölgyéhez; -

Hogy egyszerre a füleit

Reménytelen meghatja

Egy közelről hangzó ének

Lanttal kísért szózatja.

Meghökkent ő, - felborzadtak

Feje minden szálai, -

Mert mérgesek, - ezek voltak

Az éneknek szavai:

«Az asszony-szív, mint az avar,

Igen hamar lobbot vet;

De mire megujúl a hold, -

Már nem érez az hevet;

S a legszentebb érzésekkel,

Férje boldogságával,

A természet kötelivel

Úgy játszik, mint koczkával.

Az asszony-szív a hívséget

Csak szükségből isméri:

Csak a rút hív, kinek szívét

Már az ördög sem kéri.

Legédesebb dicsősége,

Imádtatni többektől;

Csupán egynek híve lenni -

Ne várd soha szépektől.

Tud szeretni az asszony-szív, -

De csak magát s kényeit;

Ő magának Isten s világ,

S ekként teszi tetteit.

Ha kit kénye boldoggá tesz,

Csupán kedvelt magáért

Történik az, nem pediglen

Másnak boldogságáért.

Töredékeny, mint a cserép;

S mégis konok s mereven,

Zsémbes, buja, hívalkodó,

A mi benne eleven.

Legfőképen a hívságnak

A legjobb is ily rabja,

Hogy éltének rendjét, módját

Egyedűl csak az szabja.

Bolond, a ki igaz szívvel

Csügg egy asszony szerelmén:

Álnok az és állhatatlan,

A fiatal, mint a vén.

Bolond, ki az asszony-szónak,

Esküdjék bár, többet hisz,

Mint a mit egy porszem nyomna,

Melyet minden szél elvisz.

Bolond, a ki homokjára

Az asszony-szív kényének

Állandóul véli tenni

Szerencséjét éltének.

Bátrabban áll szerencsédnek

Épűlete a jégen,

Mint a jégnél sikosb szíven -

Az asszonyi hívségen.

Csak tréfánkra, játékunkra

Van teremtve ez a nem;

A külseje bájló, vonzó, -

De belseje fertelem.

Csak a ki ezt nem isméri,

Az tiszteli, szereti;

Az okosabb örömére

Fordítja - és neveti.

Tiéd vala, héj, férfi szív,

Az uraság a földön,

De Évának csélcsap kedve

Téged, szegény, rabbá tőn! -

Vedd vissza az uraságot,

Melyet erőd felada

A szépnek, ha tőle a jó

Már annyira szakada!»

A lantosnak kígyó-nyelve

Még jól el sem végezte

A szót, melylyel jelentőleg

Énekét béfejezte;

Hogy Bakacs úr felpattanva

Oda lövell hozzája, -

Jobban borzad, hogy szemével

Egyet pillant reája:

«Ki vagy, undok? (így szólítja)

Férfi külső tolladdal,

Mérges kígyó belsőképen, -

Asszony te is szavaddal!

Ki vagy? nyisd fel sisakodat,

Mutasd, ha van, arczádat!

S ha oly vagy, a milyt festettél,

Hadd pökjem le pofádat!»

«Egy nyomorúlt katonáné,

(A lantos így válaszolt)

Ki férjével együtt Budán

Esztendeig fogva volt.

Jól intézte a jó Isten,

Hogy a nememet elrejtvén,

A fajtalan pogányságnak

Fertője nem lettem én!

Hogy végre elbocsátának

A fogságból bennünket,

Elmetszék, - az átkozottak!

Az orrunkat, fülünket.

Utálattá, fertelemmé

Levénk, szegény állatok!

Szolgálatba bélt-keverő

Képemmel nem állhatok.

Sisak fedi ábrázatom,

Nehogy annak, ki meglát,

Tekintetem tán elnyomja

Szánakodó irgalmát.

A muzsikát egy talián

Katonától tanúltam:

Kenyerem lett, haj! mióta

Ennyire elrútúltam.»

«A menny tüze égessen el,

Éles nyelvű boszorkány!»

Úgymond Elek boszonkodva,

Hogy szeme is szikrát hány:

«A menny tüze sujtson mérges

Énekedre, nyelvedre! -

S hol vetted, a mit okádál,

Mérges béka, nemedre?»

«Felindúla szavaimra

Kegyelmed, a mint látom,

(Mond amaz) de hallgasson meg:

Ezelőtt egy barátom,

Kit, míglen ő táborban volt,

Hitvese otthon megcsalt, -

Egy szép, írástudó legény

Csinálta volt ezen dalt.

A múlt éjjel Somló-várban

Kértem szállást s kenyeret; -

Jó s dús urak a Bakacsok:

Szegényt százat, ezeret

Táplálnak ők; - s a mit tegnap

Somlón láttam s hallottam,

Az eszembe hozta a dalt,

Melyet imént mondottam.»

«S mit láttál hát Somló-várban

E rút dalhoz hasonlót?

Mit hallottál, (kérdé Elek)

Ha nem szépet, ha nem jót? -

Mit láttál ott?» (kérdé Elek,

S minden szőre felállott,)

«Mint van Bakacs hölgye s fia? -

Mit hallottál, láttál ott!»

«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs

Sok ezered magával

A hazáját és övéit -

Tán vérének folytával, -

A pogánynak dúlásától

Megmenteni igyekszik:

Addig hölgye szerelmétől

Fészkében más melegszik.»

«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek)

Hordd el innen testedet,

Mert az orrod s füled után

Küldöm czinkos nyelvedet!»

«Megbocsásson, kelmed uram!

Mind ezt én így hallottam,

(Mond az asszony) a hallottnál

Többet én sem mondottam.

Bár Bakacsnak mondhatnám ezt,

Néki önnönmagának:

Megköszönné, ha szemei

Általam megnyílnának.»

Elek fogát csikorgatta, -

Kezéből két ököl lett: -

«Mondd csak tovább!» ezt mormolta,

S ez tovább így beszéllett:

«Azt szememmel láttam tegnap

Midőn a nap nyugodott,

Hogy Bakacsné egy úrfival

Ölelkezve űle ott,

Holott magok a cselédek

Mondják, hogy száz olyant ér

Az ő urok, kit valóban

Minden ember is dicsér.

Pedig bizony, örökös kár!

Hogy ily rútúl megrontja

A Bakacs vért egy nyomorúlt

Orgonásnak porontya;

Kit, - egy gazdag és nemzetes

Szép kisasszonyt megvetvén,

Emel vala karjaiba, -

Legalább így hallám én.

A vén mester a leányát

Nemcsak hogy nem téríti,

Sőt, mint mondják, az urakat

Néki maga keríti.»

«Hallgass, ringyó! (ordít Elek)

Hallgass, mert megfojtalak,

Mert kitiprom a béledet,

Mert pokolba ontalak! -»

«Nem csudálom», - szavát bátran

Az asszony így folytatja, -

«Hogy Bakacsnak gyalázatja

Kelmedet így meghatja.

Csak mindenkor igaz marad:

Nem volt, nem lesz soha jó,

Akármit is összekötni,

A mi öszve nem való.»

Mint a midőn csattog, ropog

Az ég, s a föld megrendűl,

Ugy rázkódik meg Elek itt -

S valósága felzendűl,

Dúl, fúl, habzik minden csepp vér

Háborodott erében,

És vonagol minden ideg

A méregtől testében.

Nem szól, - nyelve ólommá vált

A méregtől szájában;

Nem szól, - hanem iszonyúkat

Forgat tüzes agyában;

Nem szól, - szívét a fájdalom

Nyomja, zúzza, szorítja! -

Vizsga szemmel néz emez rá,

S Bakacsot így szólítja:

«Egy szép sólyom s egy szép agár

Vagyon a birtokomban,

Hasonlókat nem láttam még

Messze földön jártomban,

Úrnak valók, - a szegénynek

Sok pénzébe tellenek,

Somlón vettem; - oda adom,

Ha kelmednek tetszenek!

Ez úri két állathoz én

Különösen jutottam: -

Somlón bezzeg megtörtént az,

A mit imént mondottam:

A legszentebb érzésekkel,

Férje boldogságával,

A természet kötelivel,

Ugy játszik, mint - koczkával.

Bakacsnak volt e két állat,

Mondják, igen kedvében;

De Bakacsné nem tartván jól

Férje kedvét eszében,

Általadá az úrfinak,

Ki most Somlón nála ül,

Férjét s kedvét fel sem vevő

Szerelmének jeléűl.

Az úrfi nem lévén vadász,

Lovászának vetette:

Ki azután olcsó pénzért

A kezemre ejtette.»

Bekiált itt a csárdába

Általható szavával:

«Hallja-e kend? - Ide (úgy mond)

A madárral s kutyával!»

S egy katona lép gyorsan ki

A magános csárdából, -

Nem láthatni, sisak fedvén,

Semmit ábrázatjából;

Gondosan tart karján, lánczon

Egy szép sólyom-madarat, -

Jobb kezében pórázon hoz

Egy szép ordas agarat.

Legottan, hogy Elek urat

Szemével megtalálja

Az agár, fülét hegyezi

És a farkát csóválja;

Egyet ugrik, - elszabadúl

És Elekre rálövell:

Nyivog, szökdös és hentereg,

Helyet nála alig lel.

«Egek ura! (ordít Elek)

Madár, kutya sajátom! -

A hitetlen asszony vétkét

Mint a napot, úgy látom!»

Ily szörnyen megsebesedve

Látván magát szívében,

Tovább már nem tettetheti

Magát kitört mérgében.

Az ő egész valósága

Vérbosszúba lobbana,

Melytől szíve mérgében is

Mintegy visszadobbana:

«Sólyom s agár az enyimek»

(Kardját rántva kiáltja)

«Bakacs vagyok, ki magáét,

Ha vérrel is, - kiváltja.»

S megrettenve a sólyomot

A férfi leoldozza,

S magát a már elfarkallott

Asszony után orozza.

«Jertek, kedves állataim,

Ti hívebbek nálánál!»

Sohajt Elek, s a sólyomot

Karba őlti lánczánál.

S megragadja paripáját

S kantárt vet a fejébe,

S elbőszűlve felugrik rá,

Remeg, morog dühébe’;

S mint egy porszem a szélvésznek

Zúgó sebes szárnyain,

Ugy szágúld el Somló felé

Lovának gyors inain.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,

A hív kutya mellette;

Habzik, csepeg, fúlad a ló,

És a lovag hegyette;

Tüskén, bokron megy keresztül,

Hanyatt-homlok futtában,

S mint a szél, még két más lovag

Siet Elek nyomában.

A sólyom nem repűlhetvén,

Minthogy kötve lánczával,

S nem állhatván a lábain,

Körmével és orrával

Kapaszkodik vivőjébe: -

A dühös nem érezi,

Hogy a madár körme s orra

Karját már jól vérezi.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,

Tűnnek jobbra és balra

A fák, bokrok, - ki meglátja

Messze tér az oldalra:

Szegény sólyom nem állhatván,

Tikkadva lóg lánczáról, -

S most szegényt egy fityegő ág

Leszakasztja lábáról.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,

S már ott Somló aljában;

Szakadozott, töredezett

A pára már lovában;

Hosszan fityeg száraz nyelve

Az áltszakadt kutyának;

Csak Bakacsnak nincsen baja,

A dühösnek magának.

A nap épen most bucsúzik,

Bús fellegek nyelik el;

A munkások szertemennek

Haza eszközeikkel; -

Bakacsné a várkapunál

Űl a langyos estvében

Egy kőpadon, fiacskáját

Rengetvén ott ölében.

Egy szép, deli, szőke úrfi

Űldögél ott Lórával,

S Elek hölgyét szerelmesen

Ölelgeti karjával.

Kálmán tova magánosan

Keresztbe tett kezekkel

Némán a nap nyugtát nézi

Fellengező lélekkel.

S most egyszerre, - csak bágyadtan

Tolván magát szárnyával,

Borzadt, rongyos, véres testtel,

S már-már fogyó párával,

Az elveszett sólyommadár

Somlón terem Lóránál,

S márcsak alig vitt páráját

Ott - kiadja lábánál.

S mindjárt erre, minekelőtt’

A történtet bámúlva

Megfoghatnák, - szélvészképen

Somlóra felzúdúlva,

Nálok terem Bakacs Elek, -

Néz, és látván megdobban,

S égő dühe és bosszúja

Szörnyebb lángba fellobban.

Leugrik: «Élj s halj hát, szajha!

Szerettebbed karjába’!»

Igy ordít, és markolatig

Döfi kardját Lórába.

Mint az eltört liliomszál,

Lóra lerogy lábához

A dühösnek, ki ekkor sem

Tér még vissza magához;

Hanem gyilkos, dühös kézzel,

S vérrel mázolt kardjával

Az úrfihoz akar vágni,

Ki ott üle Lórával:

De ekkorra megérkezik

Bakacs úrnak nyomában

Ama lantos, ki vádja volt

Lórának a csárdában:

«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl)

Feleséged ártatlan!»

Lucza mondja: ő az, a ki

A lantosba rejtve van.

«Magad ellen fordúlj, hóhér,

Első vétkes te valál:

Így bosszúlja meg magát az,

Kit, balgatag, megcsalál.»

Mondta a vad fene állat,

És helyben megfordúlt ott,

S kárt-örvendő hahotával

Ismét vissza szágúldott.

De midőn lefelé vágtat, -

Isteni nagy igazság!

Kitől méltó jutalmat nyert

Ez iszonyú gonoszság!

Midőn sebes-vágtatva megy,

Megeresztett kantárral,

Szívében megelégedve

A Bakacsnak tett kárral,

Midőn siet, hanyatt-homlok,

Nehogy utól érhesse

Gonosz tettét Bakacs mérge,

És kardjára vehesse; -

Midőn sebes-vágtatva megy

Az út tekervényébe’,

Megbotlik s elesik lova

Egy fagyökér görcsébe,

S estével úgy sújtja Luczát

Egy sziklába, hogy feje

Széjjelzúzik, s szertefecscsen

Gonosz agya veleje.

Ártatlan volt szegény Lóra!

Áldozatja Luczának:

Mert az urfi, Kéry Antal,

Testvére volt Lórának,

Kálmán fia, a kit Brúnó

Valahogy kinyomozott,

S ennekelőtt’ néhány nappal

Titkon Somlóra hozott.

Lucza elmés ravaszsága

A somlai dolgokat

Kikémlelvén, így fordítá

Bosszújára azokat.

Bakacs kedves állatit is

Ő orozá s rejté el

Egy kezére ásítózó

Betyár segedelmével.

Megmeredett hallatára

És tudtára ezeknek

Nemcsak keze, hanem egész

Valósága Eleknek:

Mint a villámtól sujtottnak

Megszűnt minden erében

Folyni a vér, - az ész megszűnt

Gondolni a fejében.

Ontva látván öröminek

Éltét Lóra vérében,

Halva magát önmagánál

Jobbszeretett hölgyében,

Az emberi természetnek

Határánál lévén ott,

Végre, mint egy odvas törzsök,

Lóra mellé lerogyott.

A bűnös, ki imént úgy áll,

Mint egy kőszál dühében,

Hogy azt vélnéd, semmi csapás

Meg nem rázná helyében, -

Remegett most, mint a nádszál

Elkövetett vétkében,

S mint a féreg, ott fetrengett

Kedvesének vérében.

«Oda, Lóra! (így ordított)

Én ütöttem őt agyon!

Zúzz el, óh föld, cserepekre,

Melyben e vad szív vagyon!

S az elzúzott nagy teremtés

Legyen halma sírjának!

Az örök éj legyen gyásza

Az ártatlan Lórának!

Ő volt éltem szerencséje,

Ő ereje karomnak! -

Ő a lelke életemnek,

Ő öröme napomnak! -

Vidd el zúgva és ordítva,

Szélvész, hírét tettemnek:

Hogy kiontám tiszta vérét

Kedves feleségemnek!

Ámde azt is, hogy egy ördög

Pokol-mesterségével

Vive arra, hogy így tegyek

Lelkem idvességével! -

Rendűlj meg, föld! dörögj, óh ég!

Ordíts, óh szél, tettemre!

Sírj felettem, óh természet!

S küldj egy halált éltemre!»

Megdermedve állott Kálmán

Néma, komor bújában,

Fosztva lévén örömitől

S reményitől Lórában:

Mint a vén tölgy, ki megsujtva

Lévén Isten nyílától,

Dísztelen áll, száraz törzsök,

Fosztva minden ágától:

«Így veszt hát el a sors mérge

Mindent, a mit szeretek? -

Hazám és ti kedvesek mind,

Hát ily szörnyen vesztetek?»

Az öregnek zúzott szíve

Így tűnődött magában, -

S meghasadt az nemsokára

Nem tűrhetett bújában.

Elek eszét szörnyű tette

Kiforgatta sarkából;

Az értelem napról napra

Fogyton fogyott agyából.

Vérlángokban kele s nyugvék

A nap bűnös szemében; -

S öszvetörött a természet

Édes képe szivében.

Egy ideig a pápai

Irgalomban tartatott;

Utóbb esze helyre jövén,

Ismét elbocsáttatott.

Haza ment, és mint a bagoly

Az ő setét odvában,

Kerűlvén a napnak fényét,

Magán élt bús várában.

Nemsokára a világból

Egyszerre csak elveszett;

Senkisem volt a világon,

A ki tudná, hová lett:

Idők múlva felbontatván

A somlai kriptában

A koporsók, - ott lelték meg

Lóra koporsójában.

Mikor s miként halt légyen meg,

S oda miként juthatott,

Arról soha bizonyosat

Halandó nem mondhatott.

Híre volt, hogy elevenen

Ment Lórának melleje: -

Lórát szoros ölelése

Volt e hírnek kútfeje.