SONETTEK.

Fejed fölött ha függ nehéz borúlat,

Mint láthatárod, lelked is sötét:

Mely szétoszlassa fellegét, ködét,

Hiába várod a fényt, hogy kigyúlad!

S a gyászéjnek, - melyben harmat se hullhat, -

Magad megadni vagy már eltökélt:

Eszmélj! Szövétneket tarthatsz föléd,

Mely fényével bevilágítja útad!

Az ige a szövétnek, égi lánggal

Nappallá lesz az éj hatalma által.

Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan...

Csak buzgalom- s hő áhitattal égesd;

Előtted felderít homályost, kétest...

S a földi pályán futhatsz biztosan!

Járván az élet tengerén, ha rongált

Hajód forgatják örvény, szélveszek;

S a hab, mit a kormány nagy küzdve szeg,

Fel-felcsap és tajtékozón omol rád:

Fordítsd a part felé roncsolt vitorlád,

Hol köd, s rémképek nem kisértenek;

Ott megpihensz, ki fáradt vagy s beteg,

A vészes út terhét, gondját ki hordád.

Igy hátra hagyva tenger szirteit,

S gyöngyét, mely annyi lelket elveszit:

Szebb öröm vár a békés öblöt érve,

Lágyan rengő hullámin amit ad

Elmélkedés és buzgó áhitat...

Befogadván a nyúgalomnak réve.

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,

Az ajkon némaság a gyász pecsét;

Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,

S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!

Hajnal derűl az éjből, bár setét, -

Érezd a köny s próbáltatás becsét;

Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!

Hadd térjen a beteg lélek magához...

Így, ha követje ottfenn megjelent,

S mint a Noé galambja vissza-szárnyal

Zöld olajág- s az ég jó válaszával:

Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -