SOROMPÓ

Ha barátom - a nap - már leszökött

valahol kint, a téli fák mögött

s mohón csap rám az ellenség: az este,

már nem kopogok az utcák során,

hazaindulok sietve, korán:

bús gondolatok ködbevesző restje.

Otthon csak mégis vagyok valahogy...

Az ember az ágy szélire lerogy

s két aszalt karját szépen lebocsájtja,

mint két sorompót s zárva áll az út,

kétoldalt álmok zivatarja zúg -

s az őr kezébe meglobog a lámpa...

Ó, mennyi vonat vitt már engemet!

Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett,

források szélin, selyemfüves tájon...

És hajón is, örömnek tengerén,

ó, ott is szálltam, ott is mentem én,

a nőillatú, kábító dagályon.

S most mért vagyok itt, hol madár se jár.

A szél bezörget szobám ajtaján

s a kályhacsőbe búvik láthatatlan.

Miért jutottam ide, hol felém

egy árnyék néz a falról feketén,

s ha rája nézek, összerogy riadtan.

Hisz nem is volna semmi, semmi baj!

A fejemen még szikrázik a haj

s az arc is ég, ha jól kiberetválom.

A régi kedvem is megvolna tán;

s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám

a csontok közül vén gazdám, halálom.

De - tudjátok-e, hogy mi a magány!

Csak egy tányér az ember asztalán,

csak egy pohár, amelyből inni méreg.

S kimenni és bejönni egyedül

és nem vár senki se kint, se belül

és lenni árván önszivünkbe féreg...

És tépelődni: mért ment tőlem el!...

és kérdezgetni: miért nem felel!...

és várni, várni; ha nem rája, másra...

És mindennap így szólni: mégse jő!

És aki jő is: mégse, mégse ő!...

És ébren várni minden virradásra...