Sors

Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,

s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.

Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,

csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.

Nézd a természetet, mint vál bágyadásra

minden egyes ősszel, lassan hervadozva,

csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,

küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan

hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,

édes a lemondás: a halottak arcán

oly szépen mosolyog az öröklét álma.

Mint a kalász ha szép sárgára válik,

levágja a kaszás villogó pengéje:

éppen úgy az ember küzd a haláláig,

azután szétfesel, elillan az élte.

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!

Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.

Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,

s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.

Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel

ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:

a temető minden fájára az ember

kudarca s a sorsnak győzelme van írva.