Sötét vizek gyermeke

Minden este valami nagy hullám alá bukok én.

A mélység palotáiban bolygok egész reggelig.

Mint kiről a mese mesél, aki sellő volt előbb,

tritonfiú, tengermagzat, és a tengerben lakott,

ahonnan fölhorgászta őt régi jámbor csókhorog.

Régi szeretők kiszöktek, balgán, silló tengeren,

titkok fölé; ladikjuk a lélekvesztő szerelem.

S az a csöpp sellőporonty a csónakszélbe csimpaszkodott

és a régi jó szeretők partra vonták jámborul.

Partra vonták és embernek fölnevelték jámborul.

De őt folyton visszahúzta bírhatatlan nagy erő

és sötét nosztalgiával leszállva ha jött az est,

ott bolyongott reggelig a mélység palotáiban.

S mint akit rejtelmes rabló bódulatban elrabolt,

száját tömve, és reggelre emléke mint tépett köd,

mérges gázak rongyaival maradozó csatavölgy.

Mily hipnózis átka ez? Mily égi orvos szuggerál

e mindennapos varázzsal? Mikor gyermek voltam én,

este mindig sírtam: „Még ma nem játszottam eleget!”

de fejem, még ki se mondtam, máris ingott, lecsüggedt,

vagy diákkönyveim mellől hirtelen alábukott.

Az ős hullám mindenestől, makacsul elborított.

Ifjú legény korban olykor hetyke daccal ellenálltam,

napok hosszat elkerültem, s vézna lettem s halovány.

Óh ma már nem állok ellen! vágyva hívlak, vak hullám,

te sötét viz, melybe lábam tocskol, míg a csillagot

lesem bohón, s este, mint az elfajzott sellő, fejest

bukok beléd otthonosan, és egyszer majd úgy bukok,

hogy vissza se jövök többet, bár mint csacska vén gyerek

nyöszörgöm folyvást magamban: „Nem játszottam eleget!”