SÖTÉTEDIK...

Sötétedik. - Az esti napfény távozó tüzét

Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,

S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,

Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,

Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,

S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,

S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

Feledd, hogy görcs kezében most a kard

Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer

Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,

S ki már hozzád tért s arat, és... szívedre elfektette, óvd meg és takard.

Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,

Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,

Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,

Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,

Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.