Sötétség

Hervadó hegedű, magábanéző

jácint, égrefutó, sovány sikoltás.

Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt

jársz, keresve a régi, boldog embert...

Lásd, babrálgatok itt a bánatommal,

néha öntözöm és olykor mosolygok.

Úgyis elmulik – ó, a néma fegyver

lassan föl-fölemelt s megint lehulló

torkát eltömi már a barna rozsda.

Tóba nézek, a mély varázstükörbe:

régi napjaim ülnek ott magukban

s édes hullaszagot lehelnek. Ócska

nyakkendőmön a kedves könnye reszket,

éjszakámban egyetlen, árva csillag,

ékkő, mely legurul s a tóba tűnik.

Rémet lát a fehér, magábanéző

jácint, holt hegedű homályba sóhajt...

Minden búteli dalt be kell fejezni:

nem vígasztal a szó, a régi gyermek

rőt rakéta merész, magasra pukkant

pompájára nem is nagyon figyel már.

Játékostora eltört. Furcsa angyal

száll fölötte borongva és suhogva,

s ő csak áll a viharszagú sötétben...