Sóvárgás bizonyosság után

Mit tettél velem, nyomorult világ?

Lúggal megmartad isteneimet,

Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,

Elpárologtak szentség, becsület.

A dogma sziklájától eloldottál, -

Rideg, kietlen volt, de szikla volt:

Aztán - kezemben a lét szertefolyt.

Mit tettél velem, nyomorult világ?

Ígérted: fölnyitod a szememet.

Azelőtt látó voltam: vak Homér, -

Te a lelkemet vakítottad meg!

Minden dolognak visszáját is látom,

És nincs, amire esküdnék, dolog.

Ó, pedig én esküdni akarok!

A kősziklához vissza nincsen út.

Kétségek közt kell meglelnem magam, -

Adj hát egy szalmaszálat legalább

Világ, - s hitesd el, hogy acélból van!

Hitesd el, hogy a nádszálam jogar:

Világomat kormányzó hadi pálca,

S a szépség nemcsak torz arcon az álca.

Ó bizonyosság, bizonyosság,

Habár a mániákusé,

Habár az őrült királysága,

Mely csak az ő szemében az övé,

Ó bizonyosság, békesség, erő,

Habár a halál örök árán véve:

Csak szállj le szívem száz sajgó sebére!