Stanza a Tiszánál

Elnézem őt, a régesrégi társat,

Ki mindig szótlan és lomhán halad,

Ó, láttam véle együtt annyi tájat

A fakó, bágyadt honi ég alatt

És elmaradtak ők, a messze tájak,

Sok régi szép és kedves elmaradt,

De ő velem van s vén tükrébe fáradt

Közönnyel nézem árva magamat

S egy idegen arc néz rám vissza onnan,

Mint bús halott orcája hűs habokban.