STANZÁK EGY TRAFIKOSLÁNYRÓL

Ó, a hajnal! fehér felhő kar-ingben

S biborban, új és fénylő kezdetek

Szent papjaként jő, s őt köszönti minden

Szelíd s halk áhítattal, reszketeg:

Hát én, ki a vak utcákon keringtem

Szívem csitítva, mely üres, beteg,

Mint várjam őt, ki úgy emeli zengve

A napot, mintha arany-szentség lenne?

A felszikrázó útakat taposván

A víg városban hallgatag ödöngök, -

Egy boltajtóban vézna trafikoslány

Áll, árva, bús ürgécske, kit kiöntött

A fény, a forró arany-árvíz, s most tán

Mereng a szépült fák s arany göröngyök

E reggelén; s kis álmán érzeleg -

S szólnék hozzá: Testvérkém, értelek!

Szólnék: Testvérkém, mondd, hát jó a fény?

Az arany hangyák, mik bizsergőn bújnak

Halvány bőröd alá? s az új remény,

Mely most, mint rezge fénysáv bús lebújnak

Oldván, úgy csillog a szív rejtekén,

Hogy hátha már derűt hoz ez az új nap,

S ma minden messzi emlék s távol álom

Ragyogni ömlik össze üdvre válón?

Testvérkém, szertelen és mégis olcsó

Kis vágyaid, míg meghatottan nézlek,

Találgatnom most bús lelkemmel oly jó:

Hát mit vársz? esküvőt? vagy ami még szebb

S merészebb: tán kalandot? szívet oldó

Mosolyát egy szép, divatos szinésznek?

Vagy tiszta rajzzal ring föl, mintha nemrég

Vésted volna szivedbe, némely emlék?

Első szerelmed tája tán? - egy kedves

Dombhát s vén útja, mely lomhán ivel,

Nagy, mélyzöld fenyvek friss esőtől nedves

Árnya s az ég fönn, szép felhőivel?

A régi séták? - hogy reá ügyet vess,

Leste az ifjú, - szép volt? - s hogy kivel

Viteted holmid, s kinek akarod,

Ha meredek jön, nyujtani karod? -

Úgy, csak merengj, kivel most szótlanul

Csevegnem jó volt, kicsi trafikoslány,

S ne érezd, mint én, hogy ragyog, de múl

A dús perc, és a szívbe sohse mos tán

Mély medret a derű, csak szétlapul,

Mint fáradt gőzü, beteg aranyposvány -

Isten veled! - és rám se nézz, míg loppal

Megyek, s lomhán elnyel a józan nappal...