Strófák egy templomhoz

Meg sem néznek, mert tűnt idők divatába öltözött

fiatal köved, és sem új, sem régi egyszerü köntösöd,

de az én szemeim, mint azok igénytelen madarak,

szivesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt,

mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt

egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt

reményekből, s régen félt félelmekből kelt elő,

s lélekről lélekre száll maig, s lélekről lélekre nő!

és ezt lehelte beléd ő, s így: élsz te! s míg kapud előtt

újságot árulnak és »propagandát csinálnak« a nők,

szoknyás hadsereg, s feltűnik egy-egy fiatal paparc

(ó, kicsinyes élet! világ papjai! ó, törpe harc!):

és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet!

keresztre feszítik újra Krisztust s a szeretetet;

és mikor azt imádkozzák, hogy: Győzelmet adj!

cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:

te nyugodtan nyújtod a kék levegőbe tornyaidat,

mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat:

nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint

a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int

isteneket vágyva ölelni talán; - de tetőd felett

mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,

mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,

az istenekkel harcolj, és hódíts, mint Izrael!