SULAMIT

A hold arcához hideg szél csapódik,

a tiszta holdat paskolja, veri.

Az arcát nézem: homloka redőzött,

az ajka beteg mosollyal teli.

Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája

sok lázas percnek mutatója lett...

Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál?

Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed.

... Valami kósza, bús keleti lány ment

tőlem nyugatra tegnap... Vagy egy éve...

Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt,

mit pállott csapszék vonszol be az éjbe;

hagyott rám ádáz, cudar szomjuságot,

pedig, te vén hold, láttad azt az éjet,

mikor az utca ránkhajolt alattad

s Sulamit ajka a hajamba tévedt...

Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet,

hisz hajlanak a szőlővenyigék!

Az asztal táncol, tántorog a talpam...

aki pogány, az csók helyett igyék!

A hideg szél már nem veri a holdat,

hogy lángol az a sok véres redő...

A sápadtsága fojtogat, szorongat;

tán arra gondol, hogy erre bolyonghat

nyugat felé a kósza szerető?...