SÜLYEDÉS.

Szatmárban, melyet a Szamosnak

Gyorsan futó hullámi mosnak,

A part felett közel,

Ki jár a szántóföldeken,

- Hol a fehér kenyér terem -

Mély sűlyedésre lel.

Mikor vevé eredetét?

Régen kihalt tán, aki sejté;

Hiába kérdezed,

Még az emlékezet

Sem válaszol, rég elfelejté.

De róla monda él,

Mit, a serdűlő unokáknak,

Beszédes ajka vén apáknak

Hiven el-elregél;

S tuléli őket a beszéd.

A sűlyedés történetét,

Időnek őszült gyermeke:

Mondd el nekünk, rege!

Egy szűk határu falvacskában

Két ember éle hajdanában;

Egyik gazdag vala,

De felfuvalkodott szivében;

Elűzte a szegényt,

Ha tőle kért Isten nevében.

Sok földje, rétje volt,

De mégis a másét kivánta;

S irigység mardosá,

Ha boldogult felebarátja.

Hitetlen volt, s templomkerűlő.

Galád, s a más kárán örűlő.

Másik szegény vala,

De ékessége volt kegyesség;

Kisérte lépteit

Jámborság és az egyenesség;

Isten félelmiben

Járt a világ s az Úr előtt,

Abban nevelte gyermekit,

Kik tarták tiszteletben őt.

Megtörte szívesen

Kenyerét a bús éhezőnek;

Nem tudta balkeze,

Mit szíve, és mit jobbja tőnek.

A szűk határon birtoka

Nehány barázda volt csupán,

De amely termett gazdagon

Az istenáldás harmatán.

Gazdag s szegény

Szomszédok voltanak;

Itt és amott

Felnőtt legényfiak.

Történt egykor, hogy a szegénynek

Fiára nagy szerencse várt,

Elnyervén boldog élet-társul

A legszebb, a legjobb leányt.

A jegybenjáró mátkapárnak

Üdvet mosolygott homloka,

S hangzott vidám öröm zajától

A jó szegény kis hajloka.

De a gazdag szivét sötéten

Megszállja a gonosz,

És a szegény boldog családnak

Szörnyű nagy bút okoz;

Arany s fortély ugy elvakítá

Az ingatag lelkű anyát:

Hogy a gazdag fiához adná

A hű szegény menyasszonyát.

És míg a gazdag, kárörömtől

Elrészegülten, tombola:

Az elszakasztottak szeméből,

Titkon kinos könyár folya.

Takartak a mezőn javába’,

Száz szorgos, napsütötte kéz

Kötött s rakott szemtől nehéz

Kévéket a kereszt-rakásba.

S már bévivé a koszorút,

Melyet kalászokból kötött,

- Szines szalaggal ékesen -

A munkás ünnepélyesen,

Zsoltári háladal között:

Midőn fiával, a szegény,

Keresztiért ment a mezőre;

De csak nehány kuszált marok

Várt künn a jámbor érkezőre.

S hol izzadás között

Szántott, vetett, kötött:

Verejtékének drága bére

Jutott a tolvajok kezére.

Jól tudta, hogy ki volt!

De ajka egy rosz szót se szólt.

»Nem hágy el Istenem« sohajtott,

S szótlan fiával visszahajtott.

Eljött az őszi forgatás.

És a szegény, nézvén előre,

Két ökröcskével, szántani

Korán kiment a szántóföldre.

De már a gazdag és fia,

- Szomszédja lévén balfelül,

S vonván ekéjét hat tulok, -

Földét elszántá hitlenül.

»Romlást hozál

Szegény fejünkre álnokúl;

Te lész oka,

Ha tán jámbor fiam kimúl;

Te vetted el menyasszonyát,

Kévénk vermednek adta magját,

Földünket szántod mostan el,

Nem félve a nagy ég haragját.

Amint ezt míveled:

Ugy áldjon Istened!«

S az mond negédesen:

»»Ugy áldjon Istenem,

Mint elvevém koldus kepéjét;

S föld nyelje nyomban el,

Ki másénak veté ekéjét;

S ha e föld a tiéd itt,

Bolond szegény:

Ne menjek egy tapodtat

De sűlyedjek el én!«

S amint a szót kimondta:

Megnyilt alatta a föld...

Fiastól, mindenestől,

Legottan elnyelé őt.

És aminő darab helyen

Megfér ekéstől hat tulok:

- Fakadván büzhödt víz alant -

Maradt mély sűlyedés-torok.

S mig a szegény

Mindenhol e csodát beszélte:

Boldog fia

Világát hitvesével élte.

Az éltes magvetők, mikor

A sűlyedésnél szántogatnak:

Az ostoros fiúk előtt,

- Delelni amidőn kifognak,

Vagy a barázdában pihennek,

Megösztökélvén az ekét -

Miként nagyapjuktól tanulták,

Elmondják a regét.

Nem is gyanítva, hogy szavokban

Oly magvat vetnek el,

Amely az évek barázdáin

Még sokszor ujra kel;

Növelve bűbájos virágot,

Amellyet ápolgatni fognak

Tovább regélő unokák, a

Jövendő századoknak.