SYLVESTER

Egy nap nem épűlt Róma, s századoknak

Kellett lefolyni, mig a Tiberis

A vályogváros alkotmányai közt

Merész szökéssel látta a Pantheon

Márványait égre kelni partjain,

Méltó lakát minden-isteneknek.

De a márványváros tudta mit köszönhet

Ökrésztanyáidnak, nagy alkotó!

S tisztelte viskód dőledékeit;

És míg nálánä szebbet, fényesebbet,

S nagyobbat a nap nem lát szent egéről,

Tisztelni fogja minden változásban.

Quirinus én nem voltam, s isteneink

Nekem nem adtak oly szép birtokot;

De bár kicsiny s szük, Az, ki a napot

Felhozza s újra elrejti, s más azon-egy

Kerűl elő, nem lát most ékesebbet,

S, ezt mondják isteneim! nem fog soha.

De parlagon áll a szép foglalás.

Rajta átok fekszik: told el s lásd, mi lesz.

Első valék én, aki, mint műveld

A parlagot, törvényt s példát adék.

Rádaym követte nyomdokom, s utána

Kalmár és Birsi s Molnár; s egy időben

Rájnis s Baróti: két nagy bajnokok.

És, akit Ganymed helyébe Zeüs

Olympusába vitt, Daykám, s Virág

És Berzsenyim, Miklának éneklője.

Bihart Vitézem, szép környét Tokajnak

Nagyom tanítá zengzetem csudálni.

Erdélyt Arankám, Zsomborim s Buczym;

S érdemlett párta zöldel fürtjeiken,

S nem lész idő, mely azt hervadni hagyja.

Híveim sorában nem volt még nagyobb,

És, oh, mikor lesz annyi! mint te voltál,

Pankratiasta férfi, Révaim!

Akár a Tejos és az Umbria

Költőivel mertél versent szaladni,

Akár a nyelv törvényeit szabád meg,

Akár az álom bódúlt kórjait,

Egy uj Prometheus, látni kényszerítéd.

De a Parca sírba vitt már téged is.

Ki lép ürűlt nyomodba? Nedves arccal

Egy délceg ifjú hágdos, sírkövedre

Feltenni koszorúját. Láng lebeg

Szép üstökén, s csókdossa homlokát.

Horvát te vagy? Ölellek, érdemes,

Legérdemesb, legkedveltebb tanítvány!

Menj! fusd a pályát! Révaink benned él.