SZABAD FÖLD

E ház, hová most lábamat teszem,

Fáradt fejem békén pihentetem,

Hol a konyhán barátságos tüz ég,

S mellette fürge gondos feleség;

E honi föld, mit szántok és vetek,

Hol hőt fagyot gyakorta szenvedek,

Mely táplál engem s kis szolgáimat,

S keblébe végre híven befogad;

E föld, e ház, e kert - megérhetém,

Akarta isten, hogy most mind enyém.

Nem ismerém e szót mind e napig:

A puszta lélek volt enyém alig.

Most bizton állok itt sajátomon,

És áldlak érte kétszer drága hon!

Talán nem adtam vért, nem őseim;

De fáradoztak híven kezeim;

S munkám után virító lett a föld,

Isten s embernek benne kedve tölt.

Szép a vetés, dús volt az aratás,

Sok gond után kedves vigasztalás.

Most már enyém e munkán vett örök,

Mit ím örömkönyűvel öntözök!

S ne mondja senki, hogy henyén talált:

Szolgáltam érte országot, királyt.

Majd gyermekimre szállnak javaim,

Rájok maradnak tartozásaim;

Adónkat, legyen bár pénz, munka, vér,

Örömmel adjuk biztos napokér’;

S erős lesz országunk, nagy a király,

Hol ennyi ember boldog hont talál.