SZAKÁLAS FARKAS.

‘Jókor kihozd az ételt, feleség!

Ne várd csurgásba a napot;

Mert nehezen várja az a delet,

Ki reggelig se alhatott!

Annyit vesződik, annyit kárhozik

A szegény pásztorember estig!

S a kurta éjszakán meg sem pihen,

Mindjárt megvirad, hogy lefekszik!’

Szólott a pásztor jókor reggel,

S végig kürtölte a falut;

Sok lány a kürtnek lágy hangjára

Felébredt s újra elaludt.

Kihajtják a jószágot azalatt,

S a tehén otthon, s fejetlen marad.

A pásztornő is felkölt álmosan,

Megmosdott, felöltözködék;

Rocskát akasztva majd karjára,

A kútra sétált, mint a páva;

Ráérni, a dél messze még!

Komja is a kúton vagyon:

- Hát hogy van, mint van, angyalom!?

Aztán, a harmadik szomszédba,

Tűzért fut egy üres bögrével,

Ott a beszédes szomszédasszony

Tele van a falu hírével.

Jót mulat az asszony,

A dolgát felejtvén,

Hir-név és becsület

Megfordul a nyelvén.

S haza térvén, fát szedeget,

A lencsét lassan tisztogatja,

- Jó asszony észre sem veszed,

Hogy délen jár az Isten napja? -

Nagy későn végre készen az ebéd.

Piros kendővel békötvén fejét:

Megy, mendegél a kis szélkével;

»Mennyi sóska, kökény, - gomba!

Ebből szedek ebb’ a nyomba’...

A szegénynek ez is egy étel!«

Szólott a nő, a bérctetőn,

S szélkét, zajdát a fűbe tőn.

A nap már délutánon áll,

A boszús pásztor néz, vár éhen;

Most egyet gondol... s hirtelen

Az asszonynak eléje mégyen...

A bércen kedvére gombázott

A pásztornő magánosan;

De a sürű bokorbul im a

Szakálas farkas rárohan;

Kötényét összevissza tépi,

Megkergeti, hajtja, rémíti;

Reá szörnyű szemez meresztget;

Foga csattog, szakála reszket;

Aztán eltűnik... s a pásztornő

Férjéhez lélekszakadva jő:

»Jaj, jaj! az erdőben... csak hallgass...

Megtépett a szakálas farkas!«

‘Ugy kell! - szólt mérgesen a pásztor, -

Ne labodázz az erdőn másszor!’

Elköltvén egyszerű ebédjét:

Álmossá lesz a pásztor képe,

Hadd aludjék csak egy parányit...!

S fejét hajtá a nő ölébe.

Elaludt... s az asszony legottan

Elfojtott hangon felsikolt:

Mivel foga között férjének,

Tépett köténye szála volt!

A pásztor zord férfi vala,

Sápadt, elzárkozott, hideg;

A keresztet távol kerűlte,

Soh’ sem mondott Isten-nevet;

A bércre gyakran éjjel ment ki,

Kihez? minek? nem tudta senki!

A nő magához térve lassan,

Szivében ilyen gondolat van:

- Gonosz, mindig irtóztam tőled,

De olyat mégsem gondolék,

Hogy szakálas farkas vagy, s véled

Cimborálnak a feketék!

Várj, csak várj!... és saját késével,

A férj nyakát gégén metszé el.

Futott az asszony, és utána

Véresen a dühös gonosz;

Kergette, mígnem eljutának

Az erdős bérc tájékihoz.

Ott ledőlt a pásztor, - s kínjában

Összerugdosta, hányta a követ;

S a kőrakás a nép regélő

Ajkától nyert pásztorhányás nevet. -

Szakálas farkast attól fogva

Nem látott senki a vidékben;

Egy van még, az is mély barlangban

Láncra van kötözve erősen.

S száz esztendő alatt,

Csupán egy éjszakán szabad!