Szálló nap után

(...Szelídre szűri a nyár sugárát

ez a délután

s langy fényfüggönnyel a házak vállát

bevonja puhán...)

Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre

csókot nyom a nap,

és menni (gondolom) oly jó lenne,

amerre a nap

csak menni (gondolom), egyre menni,

napot nap után,

vonatra ugrani, nem pihenni,

szálló nap után

suhanni, zöldszinü tenger lombok

közt fulladozó

faluig szállani, minden gondot

elhullatozó

lélekkel, túl a Dunára, messze,

szálló nap után,

lombos faluig, hol lombba veszve

nyíl egy kapu tán

elénk s azon át bejutunk egy házba

hűs pitvaron át,

s ott lelne a lelkünk elkáprázva

új túl-a-Dunát,

új túl-a-világot, új világot,

fehér falu sok

mély, régi pamlagu hűs szobákat,

hol védve susog

a függöny; így susog: „Én az ablak

„hű őre vagyok

„és kitekinteni sohase hagylak,

„pillét se hagyok

„ideszállni a külső zajból hozzád,

„mert vám vagyok én,

„s e csöpp szoba messze csöndes ország

„a vágy fenekén:

„majd okosan itten megbú lelked

„(szökött katona)

„és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,

„párnák vadona.

„Künn zúghat azóta az őrült bóra,

„hányódhat a tó:

„itt nézd, a hűs falon őr az óra,

„áll a mutató,

„a percek ostoba gillotinja,

„s a perc fenekén,

„hova nem hat a század szörnyű kínja,

„elrejtelek én,

„én, függönnyös angyal, szárnyaimmal:

„ó, jer, te szegény,

„jere fájó fejjel, fáradt ínnal,

„védőd leszek én,

„s szelídre szűrve az ég sugárát

„(jere, szenvedő!)

„oly hűn megőrzöm a lelked álmát,

„mint egy szemfedő!”