SZAMÁRDIÁK

Rajtad ülök, Calibán, „ösmersz-e halálodat, engem?”

Azt hitted, hogy már nem vagyok, és vigadál?

Most majd én vigadok; de te készűlj: utra menendesz!

A Helicon vár - én rajtad ügetni fogok.

Meg ne botolj, mackó, botlásodat éri ütésem

Egy, kettő, három - s hát te örökre botolsz?

A sas verjen meg! már én nem győzlek ütéssel:

Vond le magas füledet, még az is egyre boszont.

„Mért ütögetsz gazdám, lásd már nem botlom utamban.”

Hogy tehenet loptál, pára te, ütlek azért.

„Mért bántasz gazdám, nem botlom hű lovad immár.”

Gondolatot loptál, szolga te, bántlak azért.

„Mért vagdalsz uram, ím nyögök, és nem botlom az úton.”

Lelkeket árúltál, bűn fia, váglak azért.

„Mért gyilkolsz, gazdám, fejedelmem? lám! hogy iramlom.”

A haza szent, te döféd híveit, öllek azért.

„Jaj nekem! elveszek ily sok ütéstől.” Fogsz-e javulni?

„Jaj nekem! elhaltam.” Fogsz-e javulni? „halok!”

Költő vagy te is, és velem a Heliconra sovárgasz?

Jól van! menni fogunk, én lovag, és te lovam.

Lelkedet add ide? nincs. Párádat? az itt van. - Elég rosz,

Régi lopott jószág, nézd, szamaramnak adom,

Hegyre szamárló kell, és az vagy, el is hiszem ekként,

Én lovag és te lovam, hogy Heliconra jutunk.