Számoltam magammal

Bimbók voltak érzeményeim

Fejledezni kezdtek kelyhei -

S vágyva lég és napsugár után

Epedének a világba ki.

Ah, de olyan égető a nap

S a világnak szele oly hideg,

Megrettenve hogy virágaim

Hő szivembe menekültenek.

Ez volt már csak korlátolt honuk,

Vad fiúkként anyakéz alatt

Tombolának ott féketlenűl,

S tűrte a szív bántalmaikat.

Sőt elkényeztetett gyermekit

Még szorgosabb gonddal őrizé,

Hej, mert mindeniknek vesztével

Ő lett volna csak szegényebbé!

Mostan számoltam már sorsommal,

Nincs öröm, mely meglephetne még,

S mely nyugalmam megzavarhassa,

Nincs számomra olyan veszteség.

S hogyha nem nyíl is már több fűzér

Halántékimon, hát mit tesz az,

Hisz virága a fagynak is van,

Hervadhatlanabb mint a tavasz. -

Zöldülő lomb az emberkebel,

Melyet elkap a lét folyama;

E folyó kövesít s a lombból

Nem marad meg más, mint alaka.

Mindegy, szunnyad-é vagy meghalt már

A szivnek indúlatserege,

Bölcsőn és koporsón egyiránt

Leng a béke védő szelleme.

S mégis - mégis - mért tolúl könyű

Szemeimbe visszagondolva

Az időre, melyben szívemnek

Vére annyi harc között folya? -

Látom, látom, szenvedélyeink

Könyve a szív, égessük el bár,

Elhamvadott lapjain is még

Minden szó olvashatón áll. -

Óh, a bú seb életfáinkon,

Melyet a sors haraga hasít;

Béheggedhet a seb, de mi sem

Törli el mély forradásait.

Míg örömünk csak zengő madár

Mely életfáinkon megpihen;

Elröpül s elzengett daljával

Többé emlék, nyom nincsen jelen.

Ah, de el veled hiú panasz!

A lemondás tudományában

Minden óra egy-egy tanitás,

S szűm már benne jól előre van.

Igy van az jól, így kell lennie;

Aki az életnek színpadán

Nem szereplő már s műélvet les

Tarka tömkelegéből csupán,

Azt ne hányja szilaj indulat,

Jól isméri bár mindeniket,

S amint egy vagy másnak hangja szól,

Megisméri a természetet.

Igy van az jól, így kell lennie;

A vezér, ki harcokat intéz,

Nincs vér s füst vakított tömegben,

De nyugodtan tiszta dombról néz.

S a költő ki alkotni akar

Mint Isten világot, küzdje le

Mind a szenvedélyt előbb, mellyel

Új világát népesíti be.

Akkor aztán ő parancsoland

A szellemnek, melyet felidéz,

S mig kezében tartja gyeplüit,

El nem ragadhatja őt mint vész.

Emlékének tárházaiból

Választ renddel minden érzetet,

Mint ruhát, melyet egykor viselt,

S egyben vígadt, másban szenvedett.

S hogy ha kész világa, a tömeg

Bámulattal mond: mi szép, mi hű!

Nem tudja, hogy kedves halottjait

Koszorúzta a megbékélt szű.