SZÁMŰZTEM MAGAMAT...

Száműztem magamat az emberek közűl,

Magányba mentem és mélyen rejteztem el;

Magam voltam csak ott és mégsem egyedűl,

Együtt valék a múlt ezer emlékivel.

És minden emlék oly gyászdolgokat beszélt,

Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét.

Végigtekintettem tulajdon sorsomon

És a világ során. Az és ez oly sötét!

S az éjben, mely minket homályával bevon,

Nem látjuk már az ég vezérlő jobbkezét;

Csak úgy botorkálunk majd ide, majd oda.

Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,

Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;

E gondolat, miként varázsvessző, elő-

Idézi ama mély rejtekből lelkemet,

Amelybe zárkozék, midőn az emberek

Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!...

Minden tőled kapott sebem felejtve van;

Megbékűlő jobbom fogadd el, oh világ,

Nem volnál rosz, ha nem volnál boldogtalan.

Boldogtalan vagy s én sajnállak tégedet,

S akit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.