SZARKALÁB.

Nincs magában élni kedve:

Nőt keresni, kit szeretne,

Vagy gyötörne legalább,

Elindult a szarkaláb.

Gazdag a földnek határa;

Völgy, halom borul virágba;

Könnyü, játszi fúvalom

Repked a zöld lombokon.

Mennyi kellem, mennyi szépség!

A virágok tarka népét

Ifjuság és szerelem,

Öleli át melegen.

Vágya vonván szarkalábat,

Szebb virágot merre láthat

Aprót lépve, délcegen

Jár a síkon, bérceken.

Díszben áll a messze róna.

S ha csak egy virága volna,

Bármi halvány kis virág,

Rabja lenne szarkaláb;

Ámde most, hogy lehet annyi

Szép leány közt válogatni;

Néha hármat is szeret,

Még sem tudja, melyiket?

Mert szerethet, válogathat

Bájosabbnál bájosabbat;

S az a baj, hogy annyi sok,

Aki rája mosolyog. -

A virágok seregében:

Kihez szóljon, kire nézzen?

Mikor minden lomb megett

Bűbájos kép integet;

Itt áll a szép büszke rózsa,

Szerelmének lángját szórva;

Ott a bűvös liliom,

Öltözködve gazdagon.

A nefelejts néz szerényen,

Epedés van kék szemében,

Erdő és tó szépei

Vágynak néki tetszeni.

De őt kétség habja hányja,

S szeret sok virág-leányba,

Most ehez fut, majd ahoz...

De nem választ, csak haboz.

Rájok nyájasan tekintget,

Szépeket mond mindeniknek;

És csapongva osztogat

Hűség-esküt, csókokat.

De a másik pillanatban,

Hűtelen lesz öntudatlan,

Más virágot lát s szeret...

Változás az élvezet!

S ha vonzódás szólna hozzá:

Megvetéssel viszonozná,

S ki hideg marad szaván:

Eped, őrjöng az után.

És a sziv üres lesz végre,

Szűzies szent érzeménye

Szenvedéllyé korcsosul,

Önmagának ostorul.

A virágok nemsokára

Ráösmernek szarkalábra;

Akármit beszél nekik:

Rá se néznek, nevetik.

A rózsáról tüske szurja,

És előtte béborulva

A folyóka szótalan:

Hizelg annak hasztalan.

Vidd el innen csalfa szíved...!

Ne nyúlj hozzám, öszvecsíplek!

S csókolódó ajakán:

Égést okoz a csalán.

És a rét virági fogynak; -

Vége a tavasz-napoknak!

Barnul a lomb, a patak

Medre alját mossa csak!

A nyári nap, melegével

A virágból magvat érlel;

Elhullottak a lepék, -

Mennydörgésben szól az ég.

Ábránd s költészet helyébe

A valóság s munka lépe;

Víg madárka nem dalol,

Fészkén ülvén valahol.

Bánat gyötri szarkalábat,

Lombja hervadt, arca sápadt;

Mely csapongván, elveszett:

Szánja most az életet!

S néha multján nézve által,

E hazug vigasztalással

Szokta csalni önmagát:

Vígan éltem legalább!

Oh hiszen, ha ugy lehetne,

Hogy kifogyván lángja, nedve,

Összetörnék a pohár...

De csak teng a csapodár!

Mert ki véle szenved, érez:

Senki sincs közel szivéhez

S bánat az, mit most terem

A csapongó szerelem.

S mely emlékivel vadan viv:

Önmagát ijeszti a sziv,

Álma oly kisérteti.

Száraz kóró lett az élet,

Játékul a kin szelének,

Amely rázza, zörgeti.

Mignem a vihar megindul.

S összetörve, irgalombul

A sirhalmakhoz veti...!