SZAVAK SZOBRÁSZA, ÉN...

Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam

Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,

Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,

Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.

Egy ifju, megholt férfit mintáz e gyenge ujj ma,

Ám míg kedves alakját idézem, gonddal mérve,

Meleg fátyol homálylik a művész bús szemére,

S halk tünődéssé ernyed a fájó, lassu munka.

Ó, légy hát engedelmes, szavak szeszélyes érce,

A szív, a hű kohó, olvasszon hő folyammá,

S nemes formákba öntve, szelíden hűlj olyanná,

Minőt a gyarló mester édes ihlete érze.

Katona volt az ifjú, ám szók, csörögve zajlók,

Félistenné ne zengjék; mord “hős”-szó, el ne fedd

Riadt ember-szivét, zord páncél, el ne vedd

Tartása hanyag báját, mellyel csevegni hajlott...