Száz sor a testi szenvedésről

Együgyű dal

az én dalom,

ő fújja ezt:

a fájdalom.

Azt fújja: jaj,

azt súgja: fáj,

a fej, a fog,

a szív, a száj.

Metsz, mint a kés,

szúr, mint a tű,

oly iszonyú,

oly egyszerű.

Csöpp cérnahang,

nyápic zene,

de mintha ég-

föld zengene.

Sír, mint a víz

rí, mint a tűz,

trilláz, sziszeg

és csengetyűz.

Azt hirdeti,

hogy ő is él,

és kornyikál,

és gőgicsél.

Nő és dagad,

ha csenevész,

s apad, tünik,

sosem enyész.

Most gőztülök,

éppúgy sivít,

most csak csipog,

mint csitri síp.

Nem hagyja el,

bármit teszel,

vág, kalapál,

fúr, vés, reszel.

Bömböl, huhog,

dörög, recseg,

folyton beszél,

locsog, fecseg.

Alig virrad,

már belekezd,

és hajnalig

nem unja ezt.

Nem unja el,

én sem unom,

megyek sötét,

nem-járt uton.

Ki ő, mi ő,

nem ismerem,

szólítani

nem is merem.

Nem fekhetem,

nem alhatom.

Mást mit tegyek?

Hát hallgatom.

Az életem

lejtős felén

így mulatunk

mi, ő meg én.

Állok vele,

hanyatt esem,

forgat tovább

vad-rémesen.

Meggyűlölöm,

elátkozom,

lassan, szépen

barátkozom.

Nem tördelem

a két kezem,

hogy mit jelent,

nem kérdezem.

Nem kérdezem,

mi végre kell,

csak figyelem,

csak érdekel.

Nótája csúf,

de nem sekély,

bár bamba is,

a mélye mély.

A mélye mély,

mert mélybe vet,

készítgeti

a végemet.

Ép testemet

vetkőzteti,

hiába van,

nem kell neki.

Rohan, cikáz

az idegen,

bőszen betör,

s nem idegen.

Már várom is,

mihelyt kiállt,

ő benne most

lelkem kiált.

Halál-hívó

vérem gagyog,

nem ő a rossz,

én, én vagyok.