Széchenyi

Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?

Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk

uj idők árjával tehetetlen úszunk,

régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

Régi nagy ujítónk, más ujító voltál

harcod áldozat volt és eszményed oltár,

eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár

tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,

munkával vidúljon mezeinek zöldje,

boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,

mint sárban evezni tél és kikelet közt,

tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?