SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta,

Önnön hangjától visszadöbbene;

Az első rémület kétségbe vonta:

Van-é még a magyarnak istene.

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:

Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,

Napján az Úrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse,

A hosszu, téli fásult dermedés,

Készíté új virágit, hogy behintse

Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

Immár az ég - ah, oly hideg korábban!

Irántunk hő mosolyra engede;

A négy folyó és három bérc honában

Kilebbent a tavasz lehellete;

S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,

Életre pezsdült a kór sivatag;

Lassú folyót önérzelem dagaszta,

Büszkén rohant le a szilaj patak.

S fölzenge távol a menny boltos alja,

Gyümölcshozó év biztató jele,

Hallott korán megdördülő morajja -

Midőn egyszerre villám sújta le.

Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:

Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...

Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:

Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,

Olcsó időnek hasztalan soka;

De vérben, érben a vidám kerengés,

Mely szebb jövendő biztos záloga;

Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,

Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,

Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -

Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;

Nép, a hazában nem volt már hazátok:

Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza,

Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;

Egy-két kebel fájt még a multba vissza:

Nem volt remény már, csak emlékezet.

De, mely a népek álmait virasztja,

Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;

Széchenyit küldé végtelen malasztja

E holttetembe érző szív gyanánt,

Hogy lenne élet-ösztön a halónak,

Bénult idegre zsongitó hatás,

Reménye a remény nélkül valónak:

Önérzet, öntudat, feltámadás.

Midőn magát ez nem tudá szeretni,

Ő megszerette pusztuló faját.

Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,

Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

És mennyi harcot küzde önmagával?

Hány izgatott, álmatlan éjjelen?

Míg bátorító Macbeth-jóslatával

Kimondá: „a magyar lesz” - hogy legyen!

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta

Azt, ami fő, s mindent befoglaló:

„Elvész az én népem, elvész - kiálta -

Mivelhogy tudomány nélkül való.”

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,

Bújt az önérdek, fitymált a negéd:

Ő megjelenve, mint új fény az égen,

Felgyújtá az oltár szövétnekét.

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,

Szétszórt bolyongók a vész idején.

Már is tüzénél szent lángra hevültünk,

Fénye világol sorsunk ösvenyén.

Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála

Enyhet találjon áldó magzatunk!

Ez lesz a méltó, a valódi hála

Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?

Némuljon el, lant, gyönge szózatod.

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!

Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!

Évezredek során mit összejegyzél

Honfi-erény magasztos érdemét,

Arany betűkkel érctáblába metszél:

Abból alkosd Széchenyi jellemét.

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;

Tarquin előtt ki arcát megcseréli;

Fülepet ostoroz lángajkival;

Ki győzni Athént csellel is szorítja;

Kit bősz csoport elítél, mert igaz;

Ki Róma buktán keblét felhasítja -

Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten

Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,

A nemzet él, a nemzet összeretten,

Átfut szivén a nemlét iszonya;

Szól újra: és ím lélek űl a szemben;

Rózsát az arcra élet színe fest;

Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben

Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -

Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,

De a lét és nemlét közti határon

Egekbe nyúló hármas pyramid!

Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,

Dőljön nyugatról a sivár homok:

A bújdosók előtt el nem takarja,

Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

S lőn új idő - a régi visszacsökkent -

Reményben gazdag, tettben szapora;

A „kisded makk” merész sudárba szökkent;

Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -

De ne imádj: a munka emberé -

Szellem s anyag, honszeretet s önérdek

Mily biztosan lejt a közjó felé.

Majd elborúlni kezde láthatára:

Kik műve által lettünk magyarok;

Nem ügyelénk többé vezérnyomára,

Mi napba néző szárnyas Ikarok.

Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -

S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,

Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -

Egy új Kasszándra Trója lángjain!

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,

Nyugalma egy álarcozott halál;

S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:

Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.

Oh, mely írígy sors önző átka vett el,

Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -

Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel

Tagadnod kelle - a feltámadást?...

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében

Hamvad ne sértse káromló beszéd,

Oh, nézz egedből és örvendj e népen,

Mely soha így még nem volt a tiéd!

Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,

A sujtó karra félve ismerünk:

De Antéuszként majd ez illetéssel

Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?

Hová tekintesz földeden, magyar,

Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva

Örök dicsőség fénysugárival?

Ha büszke méned edzi habzó pálya,

Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,

Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,

Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja

Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;

Amannak hódol a sziklák csoportja,

S Trajánusz híre újból megjelen;

Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve

Nyujt Corvin agg várának hű kezet,

S az édes honni szót selypíti nyelve - -

Széchenyié mindez emlékezet!

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,

Ragyogja minden távol és közel:

Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig

Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.

Nem láttuk, e szív néha mit palástol

Hordván közöny havát és gúny jegét:

Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól

Őrizze életosztó melegét.

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,

Te, az enyészet ágyán porladó!

Késő, de tartozott szent hódolat hív:

Egy nemzeté, ím, e hálás adó.

El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -

Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -

Hogy romjaidra s romjainkra hullván,

Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,

Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;

Szentebb a multak ezredévi lapja,

Mióta, nagy név, hozzá tartozol.

Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;

Az istenülés perci már ezek!

Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:

Reménnyé váljon az emlékezet.

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé fínomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

Nem mindenestül rejt a cenki sír;

Oszlásodat még a család siratja -

Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,

Van élni abban hit, jog és erő!