Széchenyi

Mint rab oroszlán rozzant ketrecében,

Morogva élt Döblingben a beteg.

S figyelte, hogy a távol magyar élet

Egére új vihar mint közeleg?

És néha néma egykedvűn besüppedt

Az őrület fonák, bús szőnyegén

S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,

Miket susog a kétség és remény?

És olykor kitekintett rácsa résén

S szimatolta az ébredő szelet,

Hej, a tavasz künn milyen is lehet?

És néha, kora fagyok ködös éjén,

A pisztolyával babrált eltünődve

S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe...