SZÉCSI MÁRIA.

Rendületlen sziklán álltál, Murány vára!

Mélység s magasság volt körűled a bástya;

És mégis rom levél! rom, mert az átkozott

Eskütörés súlya omladékká nyomott!

Hát a magasságban, a tiszta légben fent,

Még ott sem volt ember előtt az eskü szent?

Nem! mert ki azt még a menyben is megrontja:

Asszony kezében volt Murány várnak gondja.

Kemény idők jártak, harcot harc követett,

Melyben sok hős elhullt, sok is növekedett,

Vesselényi Ferenc ezeknek sorába’

A hirneves Murányt ostrommal megszállta.

A vár víhatatlan kőszál tetejében,

Benne elszánt had áll éjjel nappal résen

Szép parancsnokának szavára figyelve, -

Drága lesz, ha lesz a vivók győzedelme!

Követ jő azonban, sugár deli bajnok,

Ha véget vethetne jó móddal a bajnak;

S imígy szól: Szép asszony! köszönt Vesselényi,

Az erősség békés feladását kéri!

A szó hatott-e, vagy a szép vitéz rája?

De lángba borult a Mária orcája;

S bár csengő hangjai most kissé remegtek,

Büszke méltósággal felelt a követnek:

‘Mondd meg a vezérnek, míg rommá nem válik

E fal, és e sereg el nem hull egy lábig:

Addig Murányvárba nem lép senki fia...

- Különben, üdvözli őt Szécsi Mária!’

Ekkép felelt a hölgy, és így kellett épen,

Rákóczinak adott szavaihoz híven;

Kinek megesküdt az Isten szent nevére,

Hogy nem adja Murányt ellenség kezére.

Így kellett. Szécsi György a halálos ágyon

Szólott: Nyomdokomat kövesd, jó leányom!

Légy az ügynek híve, s ugy áldva Istentűl...

És mindezt Mária fogadta nagyszentűl.

S el sem hagyta még jól a követ a várat:

Levelet adának tőle Máriának;

Olvassa... olvassa néma bámulattal,

Piros lesz, mint a vér, fehér lesz, mint a fal.

Azután legbensőbb szobájába siet,

Felveszi, leteszi százszor a levelet:

‘Ő volt... ő volt! e hon legszebb daliája,

Szerelmemet kéri - szerelmét ajánlja...’

Majd fel s alá járkál, - s dobogó szivére

Szorítván két kezét, nagy volt küzködése...

‘Ah esküm... szerelmem...! melyiket feledjem...?

Hajh, de gyenge a nő, gyenge véghetetlen!

Leül Szécsi lánya s a válasz írva van,

A szerelem kábult ábrándozásiban;

Asszonya előtt most a várnagy megjelen:

‘Farkas! a táborba vidd magad s hirtelen.’

Farkas vén ember volt, hideg durcás képpel,

De vad bátorsággal, törhetlen hüséggel,

Dühösségig hive a Rákóczi-pártnak,

Murányban jobb keze Szécsi Máriának.

S a hű vén embernek nagyon sok volt szabad;

Most is a kapunak duruzsolva halad:

»Asszonyunk oly furcsa! de már csak megnézem,

Mi ördög van írva ezen a levélen?«

S alig pillant belé, felkiált: »Gyalázat!«

S tovább megy: szeretlek...! feladom a várat...

Hágcsó leend észak-nyugoti ablakán,

Melyen Máriádhoz futhatsz éjfél után.

»Vakuljon meg, aki még egyszer elolvas,

- Ordított, széttépvén a levelet Farkas -

Várjatok... várjatok!« s most maga ír pár sort,

S kevés idő alatt megjárja a tábort.

‘Olvasta? mit izent? mit szólt Vesselényi?

- Hangzottak eléje Mária kérdési, -

Nemde felelni fog, jó Farkas, ugy izent...?’

S rá a boszus várnagy mogorván mond igent.

És néhány perc mulva ezen beszéd után

Ágyuk bődülnek meg a szomszéd hegy fokán,

S egykét golyó akad Murányvár falába...

‘Hah, mi ez?’ Mária sápadtan kiálta.

»Hogy mi ez, asszonyom? ez a várt felelet!«

‘Ember, ember! hová tetted levelemet?’

»Ízre-porrá téptem, - s ez ment a vezérhez:

»Vedd be Murányvárat s Mária tiéd lesz!«

Mint ki fáról nézi a bikaviadalt,

Az őrség vad öröm zajában felrivalt;

S elbámult, hogy hangzott Mária parancsa:

Hamar, hamar fehér zászlót a falakra!

Még vagy kétszer szólott az ágyu s néma lett,

Szabadabban vévén a hölgy lélekzetet:

Haraggal intette a vén Farkast elő,

‘Hogy mersz avatkozni ügyembe, vakmerő!?’

»Engedj meg asszonyom, nem egészen ügyed!

Vagy immár feledéd Rákóczit s esküdet?

S kész lennél szerelmi turbékolás alatt,

Murányba lopni az ellenséges hadat?

Ha Szécsi György élne...! azonban hagyjuk ezt, -

Ha a bus özvegység már olyan nagyon epeszt:

Eredj...! de ugy, hogy az eladott ügy átka

Ne legyen menyegződ sikoltó nótája!

De hiszen míg engem a jó Isten éltet.

E kakuk Murányban nehezen rak fészket,

Vágasd ki nyelvemet, de tudd meg, asszonyom:

Ki esküjét töri, nyomorult, alacsony!«

S elrohant. Bőszültség vitte az öreget,

Míg a vár asszonya méregtől reszketett,

S hogy találkozának egy pár óra mulva,

A vén Farkas magát egy kicsit kifútta.

‘Öreg ember! most a vérző bántalmakat

Bűntetlen elnézem, - egy feltétel alatt:

Ha Vesselényinek ez ujabb íratot

Teljes épségében sietve átadod.’

»Átadom asszonyom! s ezentul dolgodba

Nem ártom magam...!« szólt Farkas hunyászkodva;

De aki ösmerte e makacs jellemet,

Tudta, hogy máskép szólt, mint ahogy érezett.

Azonban az este közeledvén lassan,

Mária szive vert mindig hangosabban;

Szerelem és kétség valának vendégi,

Az kéjt áraszt reá, ez kínosan tépi.

De vajjon szeret-e? nem csal-e meg gyáván:

Szívem örve alatt csak Murányra vágyván;

Szerelmem előtte nem lesz-e becstelen:

Hogy azt ilyen könnyen megnyerni engedem?

Épen így tünődött Vesselényi lelke:

Ez ármányos asszony nem kerít-e cselbe?

Hátha büszkén megvet, hogy nyílt ostrom helyett,

Áluton kivántam bevenni a helyet!

S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség,

Aztán a két szívhez kötvén a két végét,

Fel s alá futkosott nagy sietve rajta,

És a két szív közűl hol ezt, hol azt marta.

Végre eljött az est, és az éj utána;

‘Farkas! bizom benned! - szólott Szécsi lánya -

Titkom ugysem tudja senki rajtad kívűl,

Menj, várj a vitézre... s ha megjött: add hírűl!’

Helyén állott Farkas, s kis idő vártatva,

Nesz nélkül felhágott Ferenc az ablakba,

Nem félt, nem volt sápadt, - csak kissé izgatott...

Leszállt, amint Farkas hallgatva jelt adott.

»Hol van ő...?« »Csak kövess vitéz úr szaporán...!«

És általhaladva két vagy három szobán:

Szűk rejtekbe lépnek, - hol veres vérpad áll -

S két bakó szemében és pallosán halál!

Meghökkent Vesselényi s bámúlva néze szét...

»Hallottad, jó uram, azt a híres mesét,

Melyet az oroszlán-barlangról beszélnek?«

Monda fagyos gunnyal Farkas a vezérnek.

»Hol vagyok...?« riad fel az indulatosan...

»Igazi helyeden! a vérpadon, uram!

Nézd: hogy mosolyog rád piros menyasszonyod,

S ha a föld el nem nyel, rögtön megcsókolod!«

»Gyalázatos ármány!« - »Gyalázatos magad!

Nincsenek ágyuid? Nincsen erős hadad?

Hogy így lyukon bujkálsz, mint az eb a dögér’...

Cenk vagy, vitézlő úr! Nem Vesselényi-vér!«

»Ki vagy te, nyomorult? hol a vár úrnője...?

Átok rá...! de nem, nem, ez nem jöhet tőle!«

»Hamar...! meg kell lenni...! el nem mégy e várbul,

S tudd meg: szép Máriád kegyes parancsábul...!«

‘Hazudsz vén gazember!’ - s Mária benn terem, -

‘Bocsánat jó vitéz... elhagy eszméletem...’

»Légy nyugodt, én hiszek neked, szép Mária...!«

‘Esküszöm: nem is én! e vén haramia...’

»Haramia ugy-e? mert benne gát valék,

Hogy Murány romjáról a késő maradék

Árulást, hitszegést olvasson... vén fejem:

Mért nem őrültél meg anyámnak méhiben!

Mit nyersz, jó asszonyom, az olyan vitézzel,

Ki ólálkodva jár, mint a róka éjjel?

Mit nyersz, vitéz uram, oly nőben, ki néked

Rút hűségtörésen ajánlgat hűséget?

Méltók vagytok, méltók mindketten egymásra!

Egymás megvetése és utálatára...!

Ne is legyen áldás, de átok rajtatok...!«

A dühöngő Farkas szólván, kitántorog.

És hosszu szünet lőn; kínos feszültség benn...

»Édes szép Máriám!« - ‘Édes jó vitézem!’

Valának az első töredezett szavak:

A boszantó helyet elhagyták azalatt.

És lágyan simulva egymás kebelére:

Fellángolt a két szív rokonérzeménye...

De a várudvaron riadt szilaj lárma:

Árulás! fegyverre! kém szökött a várba...!

»Holnap...« -, ‘Holnap’ súgák rögtön - s Vesselényi

Még alig érkezett a hágcsóra lépni:

A várnagy ronta be... s nem látva, kit keres,

Felkacagva kapott villogó késihez;

S mielőtt Mária eszmélne: fél szára

A kötélhágcsónak ketté vala vágva...

‘Hah, őrűlt...!’ s míg a kés új vágásra készűl;

Megragadja a kart egész erejébűl.

Most küzdelem támad, néhány őr berohan...

S nem tudva, a veszély kitől jön, merre van?

Mária... s egy férfi... hah! kés van kezében...!

S a várnagy perc alatt összerogy vérében.

‘Jaj Farkas...!’ »Asszonyom, kezed bekevered...

Légy boldog...! hisz jobban alig történhetett,

Szökevény s öngyilkos nem lettem. Jó nékem:

Azt a gyalázatos holnapot sem érem...!«

A katonák némán elvitték a holtat,

Tünődve: mi volt ez? s mi történik holnap?

S Szécsi Máriának hosszu lett az éjjel,

Küzdve sötét gondok sötét ezredével.

Csikorgó kapui hires Murányvárnak,

Vesselényi előtt másnap megnyilának.

Dörögtek az ágyuk, - szilaj zene hangzott,

És mégsem volt látni egy örvendő arcot.

Mária sápadt volt, kedvetlen, elfogult...

Ferenc arca boszus szégyen miatt pirult:

Felkarcolt sebhelye kékellett le róla,

Mintha a csárdában verekedett volna.

Ördög vigye el az ilyen győzedelmet,

- Morgott hada - melyet a főkötő szerzett;

És a másik szintugy: mégis csak gyalázat,

Ilyen koldusmódra feladnunk a várat!

S ölelték az uj párt boldogság karjai,

De teljességéből hiányzott valami;

Olyan volt az, mint a pohárba tett virág,

Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát!

Alunni ment Murány Szécsi Máriája,

Alunni ment régen annyi száz utána,

Mind aki boldog volt, mind aki szenvedett...

S omladék lőn a vár a büszke bérc felett!