SZEGED ALATT

Tiszánk, ifjú folyónk, e nyári estén

Halkan susogja régi bánatunk.

A Nap bucsúzik. Tört örömre festvén

A messzit; és az Éjfa rám borul.

Reám borul s arcom simítja lágyan

Hűs lombja, rajta nem terem virág,

De béborítja csöndbe síri ágyam,

Ha majd lefekszem, én is - bús diák.

Öreg, borús vers kél borongva bennem,

Rokon hang zendül vissza rá szivemben.

- Mért is kell búmat rímbe önteni?

Lelkemen most halk remegés fut át:

Szeretném szépen felköszönteni

Magányos, árva, bús Juhász Gyulát.