Szegedi temetőben

E temetőben egy sír úgy megállit.

A fejfán arckép. Ifjú katona.

Víg tengerész, ki a viharra vágyik

S a végtelenség igazi hona.

Mint karcsú árboc, tűnik föl keresztje

S míg lelkem könny és vér vizén evez,

A karcsú árboc szelíden merengve

A magyar ég kék tengerébe vesz.

Isten kertjében én egy sírra leltem,

Mely jeltelen. Nincs itt se kő, se név.

Csak rózsa, repkény és babér a csendben,

Míg lassan száll fölötte évre év.

Csak rózsa, repkény és babér. Csak élet,

Csak virulás, mosoly. A táj szive,

Egy fülemile repes és zenél benn,

Hol a halál? Meghalt! Ezt vésd ide!