Szegény Don Kihot

Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek

feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,

pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor

felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,

ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:

Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:

Szökött Gulliver, vagy Copperfild Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,

s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,

vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,

vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:

a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,

– s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,

összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott

s nagyon megunta szegény Don Kihot.