Szegény élet krónikája

Olyan szelíden indulunk,

szerelmesen nézünk a célra,

tudom, akkor mind jók vagyunk

s mosolyogni is tudunk néha.

Azután olyasmikre vágyunk,

amik emberé sose lettek,

jó inaink is megfáradnak,

szavaink egyre nyűgösebbek.

Később mindent elvesznek mások,

ami jó lenne, ami járna:

Nincs lánymosoly, nincs pénz, imádság,

nincs március, és nincsen párna.

Reszkető ideges kezünk

egy este százszor is leírja:

Szegény ember szándékát

boldog Isten bírja.

Aztán utolsó próbaként

követelünk hangos-rekedten:

“Követelem, amit kaphatnék,

amiért annyit verekedtem;

hiszen boldog uralkodónak

jöttem a földre, csókok várnak...

Ami a császáré, adjátok,

adjátok meg hát a császárnak!”

Ólmos eső felel csupán,

borús napok monoton csendje,

és vérbefutott szemgolyónkat

belefúrjuk az őszi estbe.

A hajunkat se cibálhatjuk:

már kitépték a búsulások,

ruháinkat se téphetjük meg:

leszedték már egyenként mások.

Vad-meztelenül kacagunk,

bűnös mámornak ágyat vetve,

s eljutunk a kegyetlenségig.

Belefutunk az őrületbe.