Szekszárd, 1915 nyarán

A város, mint egy álmos eb,

hever domb alatt, sík felett

kis város: nagy falu

Korán fekvő, korán kelő:

fehér fal és piros tető

zöld fák és zöld zsalu.

Kockásan osztott a határ.

Álmosan nyúl a rónatáj.

Elült a jó madár:

csapdos a buksi bőregér,

az utcán nem zörög szekér,

sem szekér, sem batár.

Tegezben már a nap nyila.

Ébred a szél, az ég lila,

hajlik a búzaszál:

a légben óriási hold,

tüzes, de némán, mint a holt,

mint egy holt labda, száll.

Jaj, minden úgy mint hajdanán

s három kereszt a Bartinán

a régi sziluett.

Alkonyba boldogult vidék:

s kínt, sorsokat a szelid ég

nyugton magába vett.

Aggódva, sápadt kérdező,

állok az elborult mező

fölött, az ég alatt:

Kit elhagytam: szülőhelyem!

s ki jöttél mindenütt velem:

ég! küldj egy madarat!

A lila kékbe feketéll,

áll az Idő és máll a Tér,

kilencszáztizenöt -

(Igy csüggtem én a mély egen,

mint régi jósok dombhegyen,

a vén présház fölött.)