SZÉLCSEND

Értek, felejtek, megbocsátok!

A szomorúságot

Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

Azt mondom: "Nincs már mondanivalóm!"

És nincs tovább!

Percek szűzességét már nem zilálom.

(Bús jóra-változásom!)

Terellek máshoz, drágák, - béke rátok!

Szánom és szívelem e mást

És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás

Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

Semmi leendő.

Csak zengő, altató sohák

Kongatnak a szívemen.

Már nem tudom, kiért sírok,

(Cserélem, vagy feledtem,)

Ha néha sebten

Fújom el este a lámpát

S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán új ok ellen fétisül nekem.

Mert az új - idegen,

Mint vendéglátó házban a cseléd.

Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem

Szívem! -

(Kongatnak rajta félrevert sohák

Messze tűzvész-csodát.)

Benn valahol tobu-szentélyek vannak,

Órák, szavak, szobák,

S tudom: meghalok, ha nem tisztelem...

- Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!