Szélhárfa

Szélhárfa a költő keble, ha

Némán, magába zárva áll,

Sok szép daleszme szunnyadozva,

Mint a virág bimbója vár.

S ha illatos szél lenge csókja

Hoz rája rózsalevelet,

Megcsendűl ím a hárfa hangja

És zeng édes lágy éneket.

Ha jő az ősz fagyos szelével

És sárga lombot hord legott,

Gyászos rokonság érzetében

A hárfa húr is felzokog.

De hogy ha Istennek haragja

Viharzik a szent hon felett,

Mi hárfa volt, most vész harangja

És felsikolt és megreped.